Egy nap. Huszonnégy óra. Ezernégyszáznegyven perc. Ennyit kell kibírnia még, gondolta Anna. Ennyi van a találkozásig, de az idő vánszorgott.
Az előző részeket itt olvashatod
Norbi, még ha tudta is a telefonszámát, nem írt, nem kereste semmilyen módon. Volt ebben jó is, meg szomorú is, de utóbbi csak a várakozás és a vágyakozás miatt. Várta a találkozást, tudta, hogy minden rendben lesz, mégis félt. Maga sem tudta, mitől ijedt meg. Talán ilyen az, amikor az embernek teljesülnek a kívánságai, kérdezte önmagától?
Öt éve ezerszázalékosan biztos volt benne, hogy ezt a férfit a jó isten is neki teremtette. Ma mindenki lelki társnak mondaná, de ő ezalatt nem azt értette, hogy összebújva világmegváltásra készülnek, hanem hogy testben és lélekben is hasonlóak az igényeik. Egy ötvenhat éves nő már nem számít fiatalnak, talán ma sem, ő mégis oly erővel kívánta az intimitást, a szeretkezést, hogy maga is megrettent tőle. Nem mással, nem akárkivel, csakis Norbival. Mintha a teste tudta volna, hogy történhetett eddig bármi, teljes örömöt, maximális kielégülést csak egy olyan férfi adhat, akinél ottmaradt a szíve.
Persze felmerült benne a kétség, hogy biztos-e, hogy valóban Norbi kell neki vagy csak a szerelem, ami eddig elérhetetlennek tűnt. Akárhogy vizsgálta gondolatait, mindig ott kötött ki, hogy nem beszéli be magának, hogy minden csodás lesz.
Éjszaka csak hánykolódott. Kétszer is felkelt, meg kiszáradt a szája, aztán tüsszögött egy sort, majd kiverte a víz. Hajnalra tudta csak lecsillapítani elméje háborgását.
Délután fél ötre beszélték meg a találkozót a Hauerben, ami bár hangulatos volt, a Rákóczi út kellemetlen forgalmát nem tudta überelni. A folytonos autóáradat, pláne decemberben nem volt ínyére. Azzal nyugtatta magát, hogy az is csak egy hely, egy semleges tér, ahol, megbeszélhetik, valóban képesek-e tovább együtt. Anna jól tudta, hogy lehet erről heteken át beszélgetni, lehet jó az elhatározás, mégsem jelenti, hogy működni fog. Ennyi évesen, mögöttük a hullámzó ilyen-olyan múlttal, cseppet sem könnyű azt mondani, hogy itt vagyok, szeretlek, szeress.
Már megint az agyalás, legyintett kora reggel, amikorra felére fogyatkoztak a várakozás órái. Tükörbe nézve megrettent önmagától. Nem az a nő volt, akinek hitte magát pár napja, mintha egy éjszaka alatt megöregedett volna. Aztán egy tea filteres pakolás meg a hideg víz aránylag rendbe tette. Lehet, hogy az öröm is öregít, kérdezte magától, de elhessegette a vállán suttogó kisördögöt.
Egy órakor üzenetet kapott. Még 180 perc! Csak ennyi volt benne. Az, hogy a férfi hasonlóképpen várja és számolja a fogyó időt, nevetésre késztette. Megnyugodott, főzött magának egy kávét és böngészni kezdte a netet. Olvasott pár semmitmondó cikket, majd lecsukta a laptop fedelét.
Tudta, hogy azon a délutánon szép akar lenni. Nem csinos, nem elegáns, hanem észvesztően szép. Volt egy gyönyörű, piros ruhája, aminek vonala követte teste ívét. Azt vette fel, meg egy fekete csizmát hozzá és a haját laza hullámokba sütötte.
Norbi… Mondta magának félhangosan és elöntötte a boldogság.
A Hauer közepes forgalmat bonyolított aznap, bár, amikor a mosolygós pincér az asztalhoz kísérte, meglepődött mennyire kevesen vannak a terem hátsó felében. Negyedórával előbb érkezett, így biztos volt benne, hogy megelőzi a férfit. Öt perccel később viszont ő is megjelent. Sötétzöld dzseki és farmer volt rajta. Olyan széles mosollyal lépett be, mint aki a lottó főnyereményt jött átvenni.
– Szervusz, Anna! Gyönyörű vagy! – mondta kertelés nélkül. Nem volt manír a hangjában.
– Köszönöm, te sem panaszkodhatsz – bukott ki a dicséret a nő ajkán.
– Jó lesz itt nekünk? – kérdezte a férfi.
– Azt hiszem, igen. Nyugodt hely…
– Igen, talán nyugodtabb, mint én – nevetett a férfi, kibújt a kabátjából, és egy gyors mozdulattal a fogasra akasztotta.
– Nincs késő még egy kávéhoz? – vette át a szót a nő és kezdte magát egyre jobban érezni. Soha nem hitte volna, hogy Norbi feszültebb lesz nála. Abban a pillanatban értette meg, hogy neki legalább annyira fontos ez a pillanat, mint őneki.
– Szerintem, semmihez sincs késő – hangzott a válasz, és ezt lehetett bárhogyan érteni. Érezhetően ideges volt. Aztán vett egy nagy levegőt.
– Anna, én nem vagyok a szavak embere. Nem tudok különlegeseket mondani órákon át. De azt tudom, hogy te kellesz nekem. Nem mostanra, holnapra, hanem mindig.
Ilyen szavak hallatán megállítanánk az időt, futott át a nő agyán. És az idő valóban mintha lelassult volna. Alig tudta szólásra nyitni finoman rúzsozott száját.
– Köszönöm – hebegte, mint egy éretlen kamasz. – Főleg, hogy ennyire nyílt vagy. Holnap… És holnapután?
– Ne kérdezz ilyesmit. Nincs garancia rá, hogy működni fog. Megpróbáljuk és kiderül. Sikerülnie kell, de erre ígéretet nem tehetek.
– Értelek. Tetszik, hogy nem ragozzuk túl. Már az is bátorság, hogy itt vagyunk.
– Akkor jöjjön a kávé és minden más később! – mondta a férfi és megkönnyebbülten elnevette magát. Anna elpirult, mert ő a minden más alatt valóban minden mást értett, és ebbe a két szóba belebizsergett a tarkója.
Amikor a húszas évei elején járó felszolgáló percek múlva letett az asztalra két kávét és két karamellás tortaszeletet, már csak azt látta, hogy két olyan ember ül ott, akikből árad a meghittség.
– Látod! – bökte oldalba a csitri pultos lányt. – Én mondtam, hogy mindig van remény. Ilyen korban is.
Az fejhangon felkacagott és titkon az órájára lesett, mert este neki is randevúja volt.
Vége
