Még van idő? Majd holnap felhívom, megkérdem tőle, elmondom neki…Majd a hétvégén kiugrom hozzá, felköszöntöm, meglátogatom, viszek neki virághagymát, de nem most, biztosan nem fog megharagudni rám, hiszen ismer. Jó lesz az két hét múlva is, vagy akár három.
Majd meglátogatom, kigazolom a sírját, beszélek a gondnokkal, öntözze gyakrabban az árvácskákat, hiszen kiszáradnak ebben az aszályban. Persze, hogy ültetek egyszer mást, talán egy szárazságtűrő bokor jobb lenne, addig meg fizetek avolt szomszédnak, úgyis ráér gyomlálni, mi más dolga lenne hetvenen túl?
Még van idő! Most fáradt vagyok olvasni a gyereknek, különben is megtanult, olvashatna magának. Később biztosan megkérdezem tőle, milyen volt a suliban, kapott-e ötöst vagy mást, de csak ha túl leszek a beszélgetésen Mártival, a főnökkel, aki valamiért itthon hív. Nem feledkezem meg szomszédról se, aki megkért, hozzak neki tejfölt, viszont siettem, és mégis kiment a fejemből, de leszaladok menten, ha vettem egy nagy levegőt.
Ha hazaér a párom, mosolyogni fogok rá, hadd lepődjön meg. Főzök neki egy kávét, nincs még későn, és arról fogom faggatni, jól érzi-e magát az új helyen, van-e kellemetlen kollégája, mit gondol, megbecsülik-e majd. Ha lesz időm, okosabban fogom beosztani, és nem várom el tőle, hogy helyettem csinálja meg a dolgokat.
Még ülök egy kicsit, és elképzelem, hogy egyszer minden vágyam teljesül, legfőképpen azok, amik a házasság előtt a fejemben és a szívemben voltak. Tudom, hogy mindenki siet, mert a világ már ilyen, hogyne kapkodnék én is. Így elmaradnak azok a dolgok, amelyekért régen élni akartam: hajnalban meglesni a naplementét a folyóparton, vagy fagyit enni korcsolyázás után. Persze, ezek mind viccesek ma már, de nem felejtettem el őket.
Ha kutyafuttában a tükörbe nézek, látom, múlik az idő, de nem vészesen, és hiába haragszik rám a kolléganőm, hogy nem gondoltam rá, amikor macaront csináltam, ki fogom engesztelni, és annyit pakolok neki, hogy már a fülén fog kifolyni.
A kutyát is leviszem, mert itt nyüszít mellettem, várja, hogy szabad lehessen, pedig tudja, hogy csak pórázon sétálhat. Istenem, elfelejtettem, hogy ki kell vasalnom a kicsi ünneplőjét, el kell indítanom a mosást, és a foltot is ki akarom szedni nagyfiam dzsekijéből.
Meg kell még terveznünk a nyaralást, jó lenne egy apró balatoni falucskában szállást foglalni. Nem kell, hogy a vízparton legyen, csak a kertben akarok feküdni a diófa alatt, és hallgatni akarom a méheket. Világéletben szerettem őket, már az oviban is kaptár volt a jelem. Vajon ki találta ki, hogy legyen ilyen jel? Nem bántam, nekem a Micimackóból is a mézlopás a kedvenc jelenetem.
Mi legyen a vacsora, ha mindenki késik, elfoglalt, és a tésztát nem szereti, kivéve, ha olasz? Van időm kitalálni, amíg hazaérnek, és ha annyira akarják, legyen csak milánói, azt csukott szemmel is megfőzöm?
Két éve nem voltam szűrésen, nem érdekel, fiatal vagyok, ilyen korban még semmi baja nem lehet az embernek, főleg, ha szeret és szeretik. Már régen mondtam ki, hogy szeretem az életem, azokat is, akik részesei, hisz a napok úgy múlnak, hogy észre se veszem, hogy lesz a télből tavasz, tavaszból pedig nyár. Hétfő után mintha rögtön szerda jönne mióta gyerekeink vannak, és a karácsony meg a húsvét között biztosan nincs két hétnél több.
Úgy érzem, még mindenre van elég időm, bár mostanában mintha fáradtabb lennék. A figyelmem is elkalandozik. Tele a fejem millió gondolattal, közben meg abban reménykedem, hátha előléptetnek. Csak ne felejtsem el a jelmezt, amit a barátnőm lányának ígértem. A számlákat is ki kell egyenlítenem, a villanyról figyelmeztető jött. A bank is a nyakamra jár a hitel miatt, pedig csak egy részlettel maradtam el.
Az órámra nézek. Kezdenem kellene valamit a vacsorával, közben csengetnek, egy idegen áll az ajtóban, és azt kérdi, nem tudom, mi történt Juliska nénivel, mert nem nyit ajtót. De tudom, semmi nem történt, csak már nem hallja a csengőt. Szegény napról napra süketebb. Épp, mint apám, ezért elnéző vagyok vele. Hamar elment, ötven alig múlt. Azt ajánlom neki, hogy telefonon keresse, mert ha villogni fog a készülék, észreveszi, a látása jó.
Amikor kislány voltam, úgy hittem, a világ folyása végtelen. Ma sem hiszek mást, és bár tudom, hogy nem vagyok halhatatlan, reménykedem benne, hogy mégis. Hogy lesz elég időm mindenre. Kell lennie. Felkapom a szatyrot, fél kézzel zárom az ajtót, és már kinn is vagyok a lépcsőházban. A járda töredezett betonján megbotlom, ahogy a telefonom után kutatok a táskámban. A főnök hív, de mire megtalálom, leteszi.
Elfintorodom, és nagy lendülettel lelépek. Úgy, hogy csak előre nézek. Azért nem csap el egy kocsi, mert valaki visszaránt. Érzem szorítását a karomon. Oldalvást pillantok, sehol senki. A hirdetőoszlopon egy plakát virít. Vörös betűkkel ez áll rajta: Még mindig van időd? Összerezzenek. Egy színdarab, amelyben egy nő azt gondolja, az idő az ő malmára hajtja a vizet.
Elolvasom még egyszer. Körülöttem csend van, olyan csend, amilyen sose szokott ezen órán. Az őrangyalom megcsóválja a fejét, és hallom, ahogy finom hangján annyit súg: Csendesedj!
Ez az a pillanat, amikor megértem: az idő nem értem van, én vagyok az időben valahol, és nem tévedhetek el benne, mert fogy. És visszafelé jövet már nem futok anélkül, hogy másra gondolnék, mint a jelenre. A fogyó, és soha vissza nem térő jelenre, amelyből pillanatok alatt múlt lesz.
Zakatol a fejemben a kérdés: biztos, hogy még van időm mindenre? Megrázom magam, és felrohanok a lépcsőn a mába. Mert ott kell lennem. A jövő még homályos.
Kép forrása: Pinterest
