Három éve vagyok egyedül. Tulajdonképpen nem panaszkodom, de azért, tudom, hogy ez nem az igazi. Viszont a szabadságot mérhetetlenül élvezem. Akkor kelek, amikor akarok hétvégén, nem főzök, filmezhetek egész nap és senkinek sem el kell elhazudnom, hogy a farmerom tizenötezer volt.
Minden kerek, azaz majdnem, ha az lett volna, nem jöhettél volna te. Az égiek azonban szeretnek jókat szórakozni, és amikor már nagyképűen és magabiztosan elkönyveltem, hogy rendben vagyok, akkor megjelentél. Mondanám, hogy derült égből, de nem igaz. Ismertelek, csak nem vettük észre egymást. Állítólag te már rég felfigyeltél rám, de mindig legyeskedett körülöttem valaki, vagy amolyan majdnem szerelem állapotában leledztem, így nem mertél közelíteni. Én azért nem törődtem veled, mert te a jó pasi kategóriába tartozol. Abba, amelyik túl jól néz ki, és van esze is. Még humora is. Ez gyanús, így kerültelek.
És azon sima péntek délutánon, amikor beestél az irodába valami vázlatokkal hűvösvölgyi házhoz, nem tudtam nem észrevenni, hogy mennyire szexis vagy. Nem is akartalak, csak megkívántalak. Valószínűleg adtam valamiféle jelzést, mert meghívtál egy kávéra, mondván, jön a hétvége, hagyjam már abba a gürizést. És sokat nevettünk, mert benned egy színész veszett el. Mindenkit kifiguráztál a cégnél, gúnyt űztél a nagyfőnökből is, de nem sértőn, inkább játékosan, bár lehet, hogy ő nem ezt mondta volna.
Felmentem hozzád, benne volt a levegőben, hogy szex lesz a délután betetőzése. Így is lett. Elképesztően figyelmes és rámenős voltál. Még meg is masszíroztál, ami kifejezetten kedvemre való volt. Nem előtte, nem azért, hogy ellazuljak, hanem utána, amikor már kielégültél. Ez különösen tetszett, mert érdek nélküli volt. Nem beszéltél sokat magadról, nem kellett végighallgatnom az összes exedet, vagy a volt feleségedről szóló legendáriumot, inkább szórakoztattál minden mással: az utazásaiddal, a terveiddel vagy a vicceiddel. Jó kis nap volt.
Nem akartam nálad maradni, minek első alkalommal túllihegni az egészet? Jó, ez félig hazugság, várt otthon a kutyám, és sajnáltam, hogy bezárva maradt. Elrohantam, megsétáltattam és aludtam vagy tíz órát egyfolytában.
Ettől a naptól kezdve találkozgattunk. Olykor sétáltunk egyet, vagy kávéztunk egy kellemes helyen a belvárosban, egy biztos, nem mentünk egymás idegeire. Majd minden találkozás vége szex lett. Nem bántuk, jó volt, izgalmas és természetes. Amikor elutaztál egy hónapra Mexikóba, én nem akadtam ki, mert közölted, fáradt vagy, kell a feltöltődés. Szóba sem jött, hogy veled mehetnék, a munkám nem engedett. Egyikünk sem forszírozta különösebben. Ha valaki megkérdezte volna, együtt vagyunk-e, bíz’isten, nem tudtam volna mit válaszolni. Félig, mondhattam volna, és ez lett volna az igazság.
Az én bejáratott, jól működő életem nem változott meg azáltal, hogy beléptél, mert megálltál a küszöbön. Az a se kinn, se benn állapot volt a miénk, ami tulajdonképpen mindkettőnknek bejött.
Mexikóból küldtél képeket, pár sort is, de nem mondtad, hogy hiányzom, és ez azért volt, mert valószínűleg nem hiányoztam. Én el voltam foglalva a házzal, amiről még tudtál, aztán még kettő áttervezésével, szóval nem unatkoztam. Szabad perceimben persze gondoltam rád, az érintésedre, a vicceidre és hangos nevetésedre, amelytől mindig jó kedvem lett.
Amikor megjöttél, tényleg mintha kicseréltek volna. Frissebb és élettel telibb lett minden porcikád. Jó volt hozzád bújni, de az sem volt baj, amikor azt mondtad, nem maradhatsz, vár a munka és minden más. Amikor becsuktad magad után az ajtót, a kutyám vidáman megcsóválta a farkát. Minden visszaállt a megszokott rendbe, ő ezt szerette.
Hogy mi volt az a minden más, ami téged lefoglalt, nem mondtad. Nem akartam tolakodó lenni, így nem kérdeztem rá. Az is megfordult a fejemben, hogy van rajtam kívül még egy nő az életedben, mégse akartam erre gondolni. Nem vagyok féltékeny típus, halálra nem gyötröm magam olyasmi miatt, amiről nem tudok semmit. Feltételezgetni meg ostobaság.
Jó együtt, mindig szórakoztató, kellemes és bizsergető. Nem folyunk bele egymás életébe teljes mértékben, és ez a mai világban igen ritka. Egyikünk sem akar tolakodni, birtokolni vagy kisajátítani. Én megvagyok a kutyámmal, a világhíres lustaságommal, a késői bagolyságommal, és ezen semmi nem változott az utóbbi hónapokban. Aztán egyszer mégis.
Nálad voltam. Félálomban lebegtünk, az éjszaka kellős közepén már nem akartunk világot megváltani, amikor kimondtad:
– Szeretlek.
Kipattant a szemem, először azt hittem, álmodsz. De nem szuszogtál egyenletesen. Úgy megrémültem ettől az egy szótól, hogy sokáig hallgattam. Egy filmben, amit láttam, a férfi erre azt válaszolta a nőnek, hogy köszönöm. Ez felért egy szíven döféssel. Én ennél rosszabbat tettem, megkérdeztem tőled a beálló nagy csendben, hogy ezt miért mondod.
Hogy én miért kérdeztem, na, az is megért volna egy misét. És valóban miért? Akkor nem tudtam, sokáig rá se jöttem, hogy a kérdésemben nem volt más, csak félelem.
Ha szeretsz, minden megváltozik. Ha szeretlek, akkor is. Vajon akarjuk-e igazán ezt a változást? Vajon szükséges volt-e, hogy kimond, ha igaz? Elfogott valamiféle rettegés, amely elrontotta a hangulatot.
Talán nem is komolyan gondoltad. Meglehet, hogy mégiscsak aludtál, mert választ nem adtál. Visszaszívni már nem lehetett, a kimondott szó fennakadt a szoba egén. Elaludtunk.
Reggel, amikor kávét főztem, azon gondolkodtam, rákérdezzek-e, tényleg szeretsz-e és ha igen, akkor ez mit jelent? De hát lehet ilyesmit kérdezni? Mielőtt azonban belehergeltem volna magam, csörgött a telefonod, menned kellett vidékre, valami nagy munka várt. Megittad a kávét és utána két hétig nem jelentkeztél. Én sem.
Miért kellett kimondanod, hogy szeretsz? Mire volt jó? Nem maradhatott volna minden csendes némaságban? Lehet, hogy ez az egy szó elrontott mindent köztünk? Nem tudom, az biztos, hogy ma este felugrasz, mondtad, mert jó lenne főzni egy tárkonyos ragulevest, és az nálam lehet a legjobban, mert nagyobb a konyhám.
Este. Szeretsz. Elbeszélünk egymás mellett? Egyáltalán lehet a másikat szeretni és nem is szeretni egyszerre?
fotó: Pinterest
