A mai világban furcsamód nem szabad szomorúnak lenni. Mindenki a mentális egészségről papol, önismeretet emleget, az érzések kimondását hangsúlyozza, de a valóság nem ezt tükrözi.
Ma szinte illetlen dolog szomorúnak vagy épp negatívnak lenni. Mindkettőt azonnal ki kell javítani, el kell tüntetni, nehogy mások rosszul érezzék magukat miattunk. Mintha egy ember nem lehetne megtört, búskomor anélkül, hogy a környezete ne törekedne arra, hogy felvidítsa.
A hogy vagy kérdésre igazat nem mondhatunk, ahogy tilos bevallani, hogy nem érezzük jól magunkat a bőrünkben. Ha mégis megtesszük, nem kíváncsi senki az okokra, hanem tanácsokkal lát el: Menj el edzeni, ne rágódj rajta, engedd el, hidd el, másoknak se jobb. A modern társadalom különösen rosszul viseli azokat az érzéseket, amelyek kellemetlenek.
Régen a szomorúságnak helye volt az életünkben, ahogy a gyásznak is. Jutott rájuk idő. Az emberek feketébe öltöztek és hagyták, hogy az idő gyógyítsa a sebeket. Ha valaki csalódott a szerelemben, ha elhagyták, nem tett úgy, mintha minden rendben lenne három nap alatt. Bánkódott, sírt és olyan zenéket hallgatott, amelyek szövege vigaszt nyújtott neki. A fájdalom nem hiba volt, hanem egy érzés.
Ma mosolyogni kell, motiváltnak maradni, olyannak, akiből süt az önbizalom és a derű. Láthatjuk, ahogy a közösségi médiában mindenki azt dokumentálja, mennyire csodálatos az élete, milyen jól mutat egy szelfin, milyen tökéletes a kertje, körme és a reggelije. Az emberek megtanulták eljátszani az érzelmi jóllétet és vele együtt a hazugságot is. A legijesztőbb ebben, hogy mindez már nem zavaró, sőt természetes lett.
Szomorú embert látni nem kényelmes. Arra emlékeztet bennünket, amit nem akarunk tudomásul venni: az élet törékeny, nemcsak mások lehetnek betegek, és hogy milyen könnyű elveszíteni valakit, akit szeretünk.
Sajnos nem lehet mindent kontrollálni. Ezért, ha bánatot látunk, igyekszünk orvosolni, de nem a másik miatt, hanem azért, hogy szorongásunkat csökkentsük. Szinte lessük, hogy jobban lesz-e a másik a hirtelen jött gyász után, vagy szerelmi csalódásból kilépve. Pedig egy rakás olyan veszteség vesz körül bennünket, amelyből nem lehet csak úgy napok alatt kilábalni.
A szomorúság nem hatékony. A bús ember nem kedveli a zajt, a társaságot, nem inspiráló, néha csak túl akar élni egy napot.
A társdalom azt várja el, hogy sürgősen felejtsük el a bajunkat, gyógyuljunk meg, és találjunk gyors pozitív tervet a jövőre nézve. Nem működjünk hibásan, hiszen a világ szép, kellemes és tele van örömmel. Pedig aki sosem szomorú, annak nincsenek mély érzései, nem kapcsolódik igazán senkihez és semmihez. Minden fénynek van árnyéka, de mi nem akarunk beállni alá.
A bánat nem gyengeség. Mégis sokan ezt gondolják, ezért hangosan nevetnek, sikeresnek mutatják magukat, de belül szétesnek. Elfojtják az érzelmeiket, de ennek mindig ára van. Kimerülnek, hisz nem merik megengedni maguknak, hogy azt érezzék, ami bennük van. A test és a lélek azonban emlékszik, és nem viseli jól a hazugságot.
A szomorúság az egyik legemberibb dolog a világon. El kell fogadnunk. Nem arról van szó, hogy bele kell ragadnunk és dagonyáznunk kell benne, de annyit mondani, hogy nekem most rossz, fáj a szívem, és nincs kedvem semmihez, nem olyan nehéz. És legalább igaz. Nem akkor leszünk jó fejek, ha mindig nevetünk vagy másokat szórakoztatunk. Emberek vagyunk, így a rossz érzésekben is azoknak kell maradnunk.
Elmúlnak, ahogy a jók is, csak ne hazudjuk tele a világot az ellenkezőjével!
<a href=”https://pixabay.com/hu/users/flachovatereza-448286/?utm_source=link-attribution&utm_medium=referral&utm_campaign=image&utm_content=517555″>Tereza Flachová</a> képe a <a href=”https://pixabay.com/hu//?utm_source=link-attribution&utm_medium=referral&utm_campaign=image&utm_content=517555″>Pixabay</a> -en.
