Furcsa, hogy vannak emberek, akik nem tudják elképzelni, hogy valaki képes egyedül élni. Azt gondolják, jó, jó, de biztosan szenved, vagy sírdogál és megjátssza, hogy jól van. Nem merül fel bennük, hogy egyedül lenni, élvezni a nyugalmat, a csendet, a szabadságot, nem jelent kínszenvedést. És ha ez a segíteni vágyás, ez hitetlenkedés tettekbe csap át, akkor, jaj annak, aki ellent mer mondani.
Amikor az embert azzal hívják fel az ismerősei, jóakarói, hogy finoman megérdeklődjék, egyedül van-e még, akkor elgondolkodik. Már-már ott tart, hogy hazudik egy nagyot, aztán nem teszi. Minek? Az egyedüllét nem bélyeg, nem jelent okvetlenül mély depressziót, küzdelmet a társaságért. Vannak, akik felszabadulásként élik meg, és nem akarnak mindenáron valakivel lenni, azzal a felkiáltással, hogy minden jobb, mint a magány. Egy frászt jobb!
Az egyedüllét sok mindenre megtanít. Arra pláne, hogy nem támaszkodhatunk mindig másokra, mert előbb-utóbb ránk unnak. Segítenek egy ideig, de idővel felveszik a nyúlcipőt, ha meglátnak bennünket. A képlet végtelenül egyszerű: a saját gondjaink nagy részét saját magunknak kell megoldanunk, mert helyettünk nem élhet, érezhet senki.
Amikor megcsörren a telefon, és meghallom, hogy valaki finoman tapogatózni kezd, már tudom, hogy mit ad isten, előkerült egy újabb megmentő. Ő sem akar mást, mint a többi: társat nekem. Hogy élvezzem az életet. Ezen hangosan nevetek, ő persze nem hisz nekem, csak a telefon nem mutatja szerencsére. Gyorsan elmondja, hogy ismer valakit, aki épp illene hozzám. Korban és máshogyan is… Vajon ki tudja megítélni, korban ki illik hozzám? Még jómagam sem, sőt talán az is a baj, hogy mindenkit öregnek látok magam mellett, vagy öregnek éreznék. Szó se róla, hogy én ne öregednék, de ismerjük az osztálytalálkozó-szindrómát, ahol mindenki ráncos, lottyadt és vénül, mint az országút, csak mi nem. A mi tükrünk fiatalít. Csak az a kár, hogy másoknak nem az van a falán, hanem a sajátjuk.
Illik hozzád… Na, ez veri ki a biztosítékot… Miben és hogyan? Mint a gyerekek a homokozóban. Ha közel azonos korúak, az anyukák már terelgetik is egymás felé őket. Őszintén nem értik, miért nem jönnek ki egymással.
Egy bizonyos kor után már nem úgy illik a helyére életünk puzzle-darabja, mint régen. Még azok sem, amelyek régen passzoltak. Én magam sem tudom, ki illene, de már egyre fontosabb, hogy azonos szinten legyünk, vagy, hogy felnézhessek rá valamiért. Nem a magassága miatt persze, az sem számít, milyen diplomája van, ha tud valamit, amitől a szememben különleges lesz. Ennyi.
És ekkor jön a másik tabu: a szex. A filmeken csak vékony, fiatal nők szeretkeznek legtöbbször jóképű, izmos férfiakkal. Ritkán látjuk ennek ellenkezőjét, erre szoktattuk a szemünk, ez esik jól. Viszont a valóság messze van tőle, főleg ha a testünk változik. És a változó test, ritkán marad vonzó, feszes, rugalmas. Aztán ki-ki eldöntheti, neki mi felel meg.
Amikor épp össze akar hozni valaki valakivel, mert valamiért feladatának érzi, én mindig elképzelem magam azzal a személlyel. Az első, hogy szeretném-e, hogy hozzám érjen? Ha igen, akkor jöhet-e a csók, netán majd a szeretkezés? Ha tiltakozik bennem a megérzés, onnantól vége. Természetesen nem mindenki gondolkodik így. És ez így van jól.
Ha közlöm, hogy nem, nem tudom elképzelni, hogy azzal a valakivel legyek (szeretkezzek, beengedjem az ágyamba, a testembe), a kerítő hümmög és ideges lesz. Tényleg nem érti, miért nem akarok változtatni az életemen. A bevált sablon alapján már tudom, hogy a következő mondat az lesz, legalább próbálkozz, adj neki esélyt…
Ugyan mire? A nemre? Vagy az elvesztegetett idő pótlására? Vagy vacsorázzak egy jót valaki költségén? Lehetne, de az nem én vagyok… Azaz ritkán.
Fel nem tudom fogni, miért gondolják körülöttem sokan, hogy baj van velem, amiért nincs mellettem senki. Akkora problémát jelent, ha valaki jól van egyedül? Úgy hiszem, igen, bár felfoghatnám úgy is, hogy legalább törődni akarnak velem. Meglehet. Mégis zavar.
Velem van a baj, vagy mások is gondolkoznak hasonlóképpen? Talán tényleg szükség lenne mellém egy férfira, hogy ne legyek gyanús? Már csak azt szeretném tudni, hogy a férfiakat is bombázzák ugyanilyen ötletekkel az ismerőseik? Nekik is vissza kell verniük a támadásokat azzal, hogy rohadtul nincs szükségük nőre, mert tudnak takarítani, vasalni, sőt mi több főzni? A többit nem részletezem.
Tudom, az ember társas lény. Csak annyi húszezresem lenne, ahányszor ezt hallottam. És való igaz, hogy vannak pillanatok, ünnepek, helyzetek, amikor nem jó egyedül. Mégis akad sok olyan, amikor megkönnyebbülés, öröm hazaérni és lerogyni a fotelba egy kávéval a kezünkben. Még ha ez egyesek számára nem tűnik hihetőnek.
Akinek meg jönnie kell, majd jönni fog. Ha.
fotó: Pinterest
