Mondd, Te mit választanál?

Tudom, tudom, akinek van pénze, fogja be a száját és kész. Aki pedig már kijutott külföldre, az meg pláne. Neki már úgysem kell az anyagiak miatt aggódnia.

Egyre inkább teret engedek a gondolatnak, hogy mindent egyszerre nem lehet. Nem lesz kertes házam muskátlival az ablakban, szerető, mégis szexisten férjem, 2 csodaszép gyerekem és mesébe illő karrierem. Na meg kicsattanó egészségem. A világ egyszerűen nem így működik. Gondolom azért, hogy megtanuljuk értékelni azt, ami még megmaradt.

A vágy persze ettől függetlenül megvan mindahhoz, amit egyszerre, egy életben teljesíteni lehetetlen. Szeretnék esténként a nagyközönség előtt koncertet adni, szeretnék szabadidőmben rajzolni és festeni – ha lenne ilyesmim. Mert esténként, ahogy beesek a lakásba, csak az előre bekészített vacsorára és pár agyatlan videóra marad némi erőm.

Pénzt keresni meg persze kell, senki sem akar száraz kenyéren, teljes bizonytalanságban tengődni egy életen át. Én ezért bevállaltam Ausztriát és vele együtt ezt az ocsmány nyelvet, aminek semmi köze a némethez. A családomtól és a barátaimtól így elég messze kerültem, de legalább nem kell azon aggódnom, hogy mikor csap át a számlám mínuszba.

Viszont tudom, hogy a pénz nem fogja minden álmomat valóra váltani. Jópárat igen – ezeket nevezhetjük utazásnak, háznak, távcsőnek, a szüleim támogatásának – de komolyan, csak ebből álljon az élet? Valahogy rohadt nehéz megtalálni az egyensúlyt az álommunka és a pénzkeresés közt. Ismerek olyat is, aki a Zeneakadémián végzett, a létező összes díjat bezsebelte már, és bizony tologatja a százasokat hónap végén. De az sincs rendjén, ha már megvagy anyagilag, viszont baromira nem érdekel, amit nap, mint nap végzel munka címszó alatt.

Egyszerűen fel nem tudom fogni, hogy a munkahelyemen mindenki szinte csak a pénzről tud beszélni, ez az egyetlen cél, a fő témakör, minden. Értem én, értékesíteni kell, de szörnyű lehet, mikor az életed legfontosabb célja egy szám. Egy ócska szám, tartalom nélkül! Nem igazán tettél vele hozzá a világhoz, vagy aranyoztad be vele bárki napját.

Valakinek tényleg csak ennyi az élete. Munka után hazamegy, éli a kispolgári életét, néz valami szart a tévében, aztán fikázza az ismerősöket a facebookon. A szomorú igazság az, hogy ilyenné válni nagyon-nagyon egyszerű. Este 6 után a francnak van kedve világmegváltó ötletekkel előállni, mikor a szememet is alig tudom nyitva tartani.

Én még nem adtam fel, de résen kell lennem. A közöny, a beletörődés a nap minden percében ott kopogtat az ajtómon, és csak arra vár, hogy beadjam a derekam. Ez is egyfajta halál, hiszen kihunyt belőlem az a tűz, ami miatt ideszülettem. Mert nem számok miatt vagyunk itt. Nem is azért, hogy keressünk a főnöködnek egy harmadik BMW-t. Akárhányszor ezt végiggondolom, rá kell jönnöm, hogy egy csomó dolog miatt feleslegesen aggódom. Kár azon filozofálni, hogy eléggé kedvelnek-e a kollégák, miért voltam ma lusta sminket kenni az amúgy egész szép arcomra, ésatöbbi. Ki nem szarja le?!

Inkább azon kéne aggódnom, hogy eléggé megélem-e az életemet, annak minden magasságával és mélységével. Az érzelmeket ugyanis világ legegyszerűbb dolga bevágni egy betonbiztos széfbe, aztán tudomást sem venni róla. Bizonyos dolgokat ez nyilván megkönnyít. De az érzelmeink, a céljaink nem arra valók, hogy csak úgy porosodjanak. És elrejthetem, de attól még érezni fogom, hogy ott vannak. Kiabálni fognak bennem, erre pedig nincs kikapcsológomb. Úgyhogy nincs mese, meg kell élni az életet és az érzelmeket. Különben csak értelmetlen szenvedés lesz az egész.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here