A barátnőm felett lakó szomszéd örülhet, mert megérkeztem, és ezzel kezdetét is veheti a szokásos, teraszon ülős „Nekünk vajon lesz-e valaha családunk?” című délutáni műsor.
Mi ugyanis így hívjuk, mert szinte minden egyes találkozónk alkalmával ezen örökzöld témánkat boncolgatjuk, csak olykor egy kicsit másképp, más aspektusból. Közvetlen környezetem kedvenc kérdéseire, miszerint „nem vagy magányos, nem hiányzik egy társ?” és a „szeretnél majd valamikor gyereket?”, rendszerint azt a választ kapják: Én nem vagyok egyedül, egyelőre tök jól elvagyok magammal is! Félreértés ne essék, társas lények vagyunk, szükségünk van impulzusokra, romantikus vacsorákra, közös élményekre, de kérdés, hogy ez nekünk elég-e, és valóban csak erre vágyunk.
Sokszor halljuk, hogy ki mennyire kiegyensúlyozott a párja által, de vajon hány nő mondja el magáról, hogy az, csupán önmaga miatt?
Örök álmodozóként, az igazit kétségbeesetten hajkurászva csak később vettem észre, hogy értékes pillanatoktól fosztom meg magamat azáltal, hogy olyasvalami után loholok, amire éppen nem is vágyom, csupán elvárom magamtól. Illúziókat kergetünk, próbálunk megfelelni a társadalmi elvárásoknak, miközben azon aggódunk, nehogy kifussunk az időből. Holott pontosan ezzel pocsékoljuk el.
Kérdem én, miért sürgetjük magunkat? Miért erőltetünk olyasmit, amire esetleg nem állunk még készen vagy nem a mi nézeteinket vallja? Miért gondoljuk azt, hogy ciki egy bizonyos kor után egyedülálló nőként/férfiként élni és boldognak lenni?
Egyszer egy külföldön élő barátomat látogattam meg, amikor is az édesanyjával arról beszélgettünk, hogy ők milyen jól megvannak a férjével ennyi idő után is. Bár a fiúk külön él egy másik városban, mégis olyan jó, hogy ő van nekik, és hogy el sem tudná képzelni az életét gyerek nélkül. Majd mesélt egy velük egyidős, középkorú házaspárról, akiknek nem adatott meg a közös gyermek, de így is teljes életet éltek. Rengeteget utaznak, együtt járnak golfozni, alkalomadtán pedig a barátaikkal vagy csak kettesben összeülnek borozni és jókat beszélgetnek. Ennél a pontnál megjegyeztem, hogy én is valahogy így képzelem el az életemet, erre ő kicsit furcsállva nézett rám. Megdöbbentette, hogy én miért gondolom azt, hogy ennyi kielégítő lehetne számomra. Kicsit el is szégyelltem magam, és azon tűnődtem, hogy vajon bennem van-e a hiba.
Ahogy az életben sem minden fekete és fehér, úgy nem kőbe vésett az sem, hogy mi az elvárt és mi nem. Én azt vallom, hogy mindenkinek kötelessége úgy élnie az életét, ahogyan a saját elképzelései, vágyai és értékrendjei szerint tart jónak. Míg egyesek arról álmodnak, hogy korán megházasodnak és családot alapítanak, úgy vannak olyanok, akik szívük szerint annyit és addig utaznának, ameddig tehetik, és célkitűzéseik listáján nem a fészekrakás foglalja el az első helyet.
Tartsuk tiszteletben a másik nézeteit, és fogadjuk el azt is, ha az esetleg nem egyezik a miénkkel.
