Nem akarásnak menés a vége

Tavaly augusztusban egy sokunk által ismert randiappon ismerkedtem meg egy kedves fiúval, aki alig pár nap chatelés után már személyes találkozót kért. Egy kellemes Duna parti kiülős helyre szervezte, ami kételyeim ellenére – első vakrandis randizóként – olyan jól sikerült, hogy a szinkronban kért italunk rendelésekor a felszolgáló is megjegyezte, hogy micsoda összhang van köztünk. Azt hittem, hogy megütöttem a jackpotot, hiszen egy tiszavirág életű zsarnoki kapcsolat és előtte jó néhány próbálkozás után úgy tűnt sikerült kifognom egy rendes srácot.
A munkánkból fakadó idő híján és előre leegyeztetett hétvégi elfoglaltságaink miatt eleinte csak heti egyszer volt lehetőségünk találkozni, amit nem is bántam, mert minden egyes alkalomnak megadta a módját.
Közel három hónap után azonban megrekedtünk ennél a rendszerességnél, ráadásul különleges randijaink lerövidült 1-2 órás “filmezés majd bealvás” estékbe csaptak át. Kedvtelenségét és fáradtságát betudtam a Wszivatós ügyfeleknek” meg a “hülye főnőknek”, így türelmesen kivártam, hogy visszatér majd a kezdeti lelkesedése. Vagyis az volt, csak éppenséggel a minden hétvégés csapatépítő meg baráti iszogatásba fektette.
Szerencsére nekem is bőven akadt dolgom, így nem szóltam, meg amúgy sem akartam hisztérikusan megjegyezni, hogy a szabadidejét akár velem is tölthetné.

 
 

Természetesen a lankadozó minőségi programozással párhuzamosan a reggeli cuki köszöntések és telefonhívások is hanyatlásnak indultak, minek következében az én érdeklődésemet is leminuszolta. Novemberben egy szerdai napon áthívatta magát, és annak ellenére, hogy már az összes kedvemet elvette az egésztől, gondoltam adok még egy esélyt. Másnap felhívott, hogy a napomról érdeklődjön és ecsetleje, hogy szombaton milyen király lakásavató buliba megy, viszont én hamar leráztam, ráfogva a sulis beadandóm írására. Addigra már tényleg megfogalmazódott bennem, hogy ennek véget szeretnék venni, viszont fair nőként, ennyi idő után szemtől-szembe kívántam mindezt megtenni. Ő azonban egyszer csak eltűnt…

Nem mondanám, hogy egy könnycseppet is elmorzsoltam volna felszívódását követően, mert jóformán megkönnyítette ezzel a dolgomat, de azért ez a (le)lépése meglepett.
Megfutamodhatott? A sokáig tartó agglegény életét nem akarta még feláldozni miattam, és ezért próbált szépen lassan kifarolni az életemből? A sok megjegyzése a szerinte túlzó férfi ismerőseim közeledése valójában féltékenység volt, és nem bírta elviselni? Vagy zavarta az önállóságom, a határozott személyiségem? Egyik sem. Elment, mert nem akart eléggé. Nem kábítottam magam azzal, hogy biztos túl sikeres, domináns vagyok hozzá, vagy esetleg fél az elkötelezettségtől.
Tudom, nem ilyen egyszerű, de egy férfi feltehetően feleannyira bonyolítja túl úgy gondolati szinten a dolgot, és legtöbbször nem a párkapcsolattól való tartózkodás bújik meg megfutamodásuk mögött. Ha egy nő nem fogta meg őt igazán, azért nem fog küzdeni, hanem továbblép.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here