Nem ment könnyen, de megtaláltam Lilit. Én nem apám fia vagyok, aki nem bír meglenni nők nélkül, mondtam magamnak, és addig kerestem, amíg rátaláltam. Ez gyönyörűen hangzik, de nem épp igaz. Az elmúlt napok ráébresztettek arra, hogy nekem nem kell ez a semmirekellő életmód. Céltalan az életem, a munkám is. Hasznot nem hajt, csak úgy van, én viszont már nem akarok tovább így élni. Meg akarom mutatni a világnak, hogy nem kell egy gazdag és befolyásos szülő, hogy boldoguljak. Újra bementem Lili volt munkahelyére, és szimplán megvesztegettem a haverját. Nem pénzzel, hanem jó szóval és egy beszélgetéssel. Megvártam, amikor végzett, és kértem, hogy igyunk meg valamit együtt. A közeli sörözőben a második után végre megoldódott a nyelve. Kibökte, hogy elutazott, és a falu nevét is megmondta. A többit már nem volt nehéz lenyomoznom. Talán kissé erőszakosnak tűnik a nyomulásom, de be akarom bizonyítani, hogy fontos nekem. Ha most kudarcot vallok, nem zaklatom tovább. Ő nem aza a lány, aki ezt jól viselné, még akkor sem, ha ajándékomról azt hittem értékeli és telitalálat. Neki nem ilyesmire van szüksége, de én a magam gőgjében fulladozva képtelen voltam belátni.
Hogy nem rontok ajtóstól a házba, az világos volt előttem is. Apró trükkhöz folyamodtam. Kivettem pár nap szabit, és leköltöztem a faluba, ahol tartózkodott. Home office-ban elérhető voltam, amit nem vethetett apám a szememre. Eszembe se jutott kukkolni őt, a végén még teljesen elijesztettem volna. Anyának meséltem el egyedül, milyen terveim vannak, és az életben először, nem nevetett ki. Büszke rám, mondta. Már egy hete voltam vidéken, amikor észrevettem, hogy elfogyott minden a hűtőmből, ezért elindultam vásárolni. Gyalog, minek kocsi egy olyan helyen, ahol hatszáznál többen nem laknak? Nevezzen bárki naivnak, de valóban nem számítottam rá, hogy összefutunk. Miért jött volna ő is épp akkor a boltba. Igazam lett. Tényleg nem láttam, pedig egyre jobban hiányzott. Viszont amikor kiléptem az ajtón a parányi üzletből, aminek friss kenyér illata volt kora reggel, megszólított egy néni.
– Maga új itt nálunk? – kérdezte furán méregetve.
– Csókolom. Igen. Itt pihenek. – Hogy ezt minek mondtam, nem tudom.
– Pihen? Ne vicceljen már fiatalember. Maga nagyon tréfás kedvében lehet, ha azt hiszi, hogy a hozzám hasonló falusiak elhiszik ezt.
Elnevettem magam, tetszett ízes beszéde.
– Olyan nehéz ezt elhinni?
Az asszony hunyorogva végigmért.
– Úgy nézek én ki, mint aki idióta?
– Dehogy, miket tetszik mondani! Tényleg nem gondoltam volna, hogy ennyire látszik rajtam, hogy nem mondok igazat.
– Látszik hát. Főleg, mert virágokat dugdos a kapum réseibe! – Tekintete megvillant, tele volt cinkossággal. Látva döbbent képemet, elnevette magát.
– Minek pirult így le? Gondolom, nem nekem szánta. Lili tud magáról?
– Tud, de azt hiszi, hogy komolytalan vagyok.
– Ejnye, már no, határozottnak, nem határozott, azt látom. Éreztem, hogy lesz itt valami szerelem a dologban. A fővárosi lányok ritkán menekülnek falura, történjen bármi.
A nap egyre erősebben sütött, ezért felajánlottam, hogy üljünk be a közeli presszóba egy limonádéra.
– Egy limonádéra? – méltatlankodott. – Hű, de megöregedtem, hogy ilyesmivel kábít…Na, jöjjön, meghívom egy sörre, aztán mesélnie kell. Tudni akarom, mi ez a virágosdi, és azt is, hogy maga mit vétett, hogy az unokahúgom, jó nem teljesen az, ennyire nem szívleli magát.
Ez a kijelentése szíven ütött. Beültünk a füstös kocsmába, ahol nem lehetett dohányozni, de ez nem érdekelt senkit. A csapos kikerekedett szemmel bámult ránk, mire a néni rászólt:
– Jól van, Józsi, most, hogy kicsodálkoztad magad, hozzál nekünk két korsó sört. Meleg van, megszomjaztunk.
– Helyes, helyes, Marika. Csak áruld el nekem, hol szedted fel ezt a jökötésű fiatalembert?
– Hogy te milyen pletykás vagy! – mordult rá a néni. – Ha megmondanám, öt percen belül tudná a falu. Elég legyen annyi, hogy szerencsém volt.
Elnevettem magam. Belevaló öreglány, gondoltam, és világoskék ingét, fehér szoknyáját látva elgondolkodtam, mennyire nem illik oda, és a korát se tudtam megsaccolni.
Amikor megérkezett a sör, a Józsinak nevezett ürge letörölte a kopott faasztalt, majd olyan erővel tette le, hogy ki is löttyent.
– Mire igyunk? – kérdeztem. Az egész helyzet életidegen volt számomra.
Ha valaki azt mondta volna pár hete, hogy egy idős hölggyel fogok sörözni Mucsaröcsögén, miközben egy lány jár a fejemben szüntelenül, a képébe nevettem volna.
– A szerelemre, mi másra? – Azzal már hörpintette is fel a korsó felét, én meg nem tudtam elhinni, hogy ott vagyok, iszogatok, és várom a csodát.
– Halljuk a mesét. De az igazat mondja, mert úgyis rájövök, ha hazudik. Megértette?
Bólintottam és töviről-hegyére elmondtam mindent, még Coco Chanel tűjét is. Ez utóbbi annyira tetszett neki, hogy a nevetéstől torkára is szaladt a sör.
– Jaj, drága Sanya, maga aztán vicces – nyögte ki végül.
– Sanya?
– Hát az az Alex csak Sanya lenne vidéken, maradjunk ennyiben.
– Honnan tudta, hogy ez a nevem. Be se mutatkoztam.
– Drága gyerekem, van fülem. Hallottam, hogy az szomorú lány magáról beszél valakinek. Már akkor tudtam, hogy nemcsak édesanyja halála miatt futott hozzám.
– Rólam beszélt?
– Igen, magáról, bár a vezetéknevét nem mondta, de az ilyen vén rókák, mint én, kikövetkeztetik a dolgot.
– Akkor ideje bemutatkoznom – álltam fel udvariasan kezet nyújtva. – Keresztes Alex a nevem.
Furamód elsápadt.
– Mészáros Mari – nyögte ki. – Keresztes? – kérdezett vissza. – Édesapja…
– Igen, tudom, apámat mindenki ismeri…De én nem az apám vagyok.
– Vilmos a keresztneve?
– Nem, apámat Pálnak hívják. Hogy pontos legyek, a Vilmos a második neve, de ha most nem kérdezi, eszembe se jutott volna.
– A szentségit! – kiáltott fel újdonsült ismerősöm. Sejtettem, hogy meglepte, hogy apám az a híres, hírhedt vállalkozó, aki a leggazdagabb emberek között van az országban.
– Valami baj van? – nevettem el magam.
– Baj? Igen, fiam, csak baj van, semmi más! – Azzal egyhúzásra megitta a maradék sörét.
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
