Öregszünk…. Jaj!

„A fiatalság szerintem nem vész el, az a lélekben van. Csak a bőrön látni az idő múlását.” Csákányi Eszter

Ez az a téma, amihez félve nyúlok. Nem tudok arról zengzetesen írni, hogy minden kornak megvan a maga szépsége. Hatalmas képmutatásnak érzem, hogy sokan próbálják meggyőzni magukat, hogy az öregedés nem baj, mert az élet velejárója. A csudába is, persze, hogy nem baj, mert nem tudunk ellene tenni, de miért kellene ennek örülnöm? Tudom, sokaknak nem jut ebből morzsányi sem. Fiatalon mennek el a választott úton, de nem csak a jók, a rosszak is ugyanúgy…Mert a halál nem válogat. Bárhogyan is szeretnének néhányan későbbi randevút kérni tőle.

Amikor reggel belenézek a tükörbe, látom, hogy bőröm nem a régi,  a szemem fénye nem ragyog már olyan tűzben, mint régen, akkor a mai világban már nem lehetek keserű, mérges vagy szomorú? El kell fogadnom, hogy ilyen vagyok, és még ilyenebb leszek? A legbosszantóbb, amikor azt mondják mások, örülj, hogy van még pár jó éved! Ettől a mondattól sikítani tudnék, a Holdra lőnék néhány embert azonnal, retúrjegy nélkül, közben meg ezer módon keseregnék.

 
 

A legtöbb embernek nem a korával van gondja, mert az csak egy szám. A legnagyobb probléma, amikor a tükörből nem az néz vissza ránk, akit szeretnénk. Vigasztaló tud lenni olykor egy-egy találkozás egy régen látott ismerőssel, osztálytárssal és a kellemes döbbenet, hogy hű, de rosszul néz ki, legalább 10 évvel idősebbnek látszik a koránál szerintünk.  Olyankor lelkünk a rosszmájúságban megnyugodni látszik, de a káröröm nem tart sokáig. Elég egy fénykép, amikor nem kontrolláltuk a mosolyunkat, a nyakunkon a ráncokat. Akkor hirtelen vége lesz a világnak.

Valljuk be őszintén, öregedni komoly fájdalommal jár. Valami elveszik belülről, ami eddig mi voltunk kívülről. Való igaz, hogy a lelkünk fiatal maradhat. mégis átverés szaga van. Gyakran úgy libegek munkába, hogy elhiszem, 25 éves vagyok… Ám kilépve a fürdőszoba sejtelmes világításából, vagy a munkahelyi mosdó tükrében szembejön a valóság. És pokolian tud fájni. Gondosan palástolt érzéseim előtörnek: a kétségbeesés, a szomorúság, az önsajnálat.

Öregedni rossz. Körülöttünk folyik az élet, a gyerekeink lassan a maguk útjára lépnek, szüleinket, barátainkat, ismerőseinket menet közben elhagyjuk az úton. Régen, ha azt hallottam, hogy jaj, emlékszel, 10 éve, vagy 20 éve ez meg az történt, akkor az unalom kerülgetett. Ma már kíváncsivá tesz a régi mese, mert benne lehettem. Más lett közben az én életem meséje, s ehhez  már nem a királylány illik, aki várja a sárkányölő királyfit, hanem a királyné, aki csendesen kötöget a palota egyik szobájában a kandalló előtt. A daliás királyfi, aki meg levágta a sárkány hét fejét érte, nem messze horkol a fotelben.

Azt a blablát, hogy barátkozzunk meg az idővel, kössünk békét a korunkkal, még akkor sem fogom elfogadni, ha 100 éves leszek. Akkor majd letagadok 20-at, és az már sokkal jobban fog hangzani. Addig meg mi marad? Jó képet kell vágni? Kenceficékkel fiatalságot varázsolni? Botox? Merev fej, de legalább nem ráncos?

Nincs megoldás…Öregszünk… Nap, mint nap, hónapról hónapra…De hogy ennek még örüljek is? Nem! Dacból sem.

Imre Hilda
Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here