Szandra másra se vágyott már, csakhogy otthon legyen. Nem bírta a kórházszagot, a jövés-menést, és annak tudatát se, hogy okkal van ott. Ezt az okot kicsit nevetségesnek is érezte, de az orvos annyit azért megjegyzett, hogy csúnyábban is végződhetett volna a dolog. De nem végződött, gondolta dacosan. A szomszéd ágyon megállás nélkül telefonált egy lány, és ha letette, azonnal megigazította a haját, majd hosszan vizsgálta vonásait kis kézitükrében. Kénytelen volt végighallgatni évődését a vőlegényével, aki nem volt túl kedves vele, mert a lány minden második pillanatban megsértődött. Szó mi szó, szép volt, bájos pofiján úgy feszült hibátlan bőre, mintha kifeszítették volna. Szandra alaposan megvizsgálta, és rájött, hogy valahonnan ismeri, de nem jött rá honnan. Próbált nem figyelni rá, de a feje annyira sajgott, hogy nem tudott mást csinálni. Kibámult az ablakon, nézte a vonuló felhőket, és nem vette észre, hogy nyílik az ajtó.
– Jó napot! – mondta valaki, akinek a hangjától a gerincén végfutó rezgés olyan volt, mint egy áramütés. Odanézett, és nem tévedett. Péter állt ott, és őt nézte.
– Úristen! – szólalt meg nagy nehezen.
– Nem, az azért nem, de helyette itt vagyok én.
– Te… – mondta óvatosan. – Biztos, hogy jól látok? Hogy kerülsz ide?
– Szia! Hogy vagy? Nagyon megsérültél? – Péter hangjának selyme sálként fonódott a lány szívére. Ő itt? Éppen ő, aki nem is tudhatta, hogy kórházban van.
– Nem, szerencsére nem történt nagy baj. Holnap haza is mehetek! De te honnan tudsz rólam? Mindenkire számítottam, csak rád nem.
Péter közelebb lépett, és hosszan nézte a bekötött fejű lányt. Kétsége se volt afelől, hogy szereti. Tiszta szívéből, úgy, ahogy eddig senkit. Bár ez nem mondott sokat, ő tudta magáról, hogy nem az a könnyen szerelembe eső fajta, és ha valakit megszeret, az nagyon sokat jelent neki. Grétát sose szerette mindent elsöprő módon, de akkor azt gondolta, annyira képes. Most azonban remegett az idegességtől, megizzadt a tenyere, és szíve ki-kihagyott az izgalomtól.
– Találkoztam Jocival egészen véletlenül, és ő mesélte! – felelte csendesen. – Leülhetek ide melléd?
– Persze, hogyne ülhetnél! Alig tud rólam valaki, nem hittem volna, hogy éppen te leszel az, aki megjelensz.
– Nem bírtam ki, hogy ne lássam, minden rendben van-e veled. Attól féltem, hogy…– Itt elharapta a mondatot, és lehajtotta a fejét.
– Jól vagyok! Kaptam egy csinos turbánt, de azon túl semmi különös nem történt. Amilyen az én formám, még csoda is…
– Valóban egy biciklis csapott el?
Szandra felnevetett. Szomszédja úgy nézte az egész jelenetet, mintha moziban lett volna. A szeme majd kigúvadt, ahogy le-fel kalandozott Péteren. Mintha elfelejtette volna, nemrég még a vőlegényének esküdözött, hogy élete végéig szeretni fogja.
– Egy szimpla biciklis a járdán.
– Én mindenesetre örülök, hogy nem lett komoly baj. Vele mi lett?
– Nem tudom, azt mondták, lelépett.
– A szemét! – hördült fel Péter.
– Én biztosan feljelenteném! – szólalt meg mellettük duzzogó szépség. Mindketten rámeredtek. Vajon ki osztott lapot neki, ez volt a látogató tekintetében.
Szandra elmosolyodott. Érezte, hogy a férfi zavarba jön, a másik átható tekintetét se viseli szívesen, ő viszont fürdött a férfiéban.
– Nem akkora ügy ez! Holnap otthon leszek, pihenek egy-két napot, és megy tovább az élet! – felelte a lány mindkettőjüknek. Amaz rá se pillantott, nem bírta levenni a szemét Péterről.
– Jól van! Megnyugodtam! Most mennem kell, de tudni akarok rólad, megértetted? Itt van a telefonszámom, most nem kérem, hogy üsd be a telódba, ne fáraszt magad ezzel.
– Köszönöm! – felelte a lány és ki tudja hányadjára, megint elpirult, ahogy átvette a névjegykártyát.
– Te is megadod?
– De nincs tollam.
– Annyi baj legyen! Mondd, majd később beírom magamnak.
Egy lépés előre, gondolta a beteg. Egy lépés a veszte felé. Mégse tudott nemet mondani. Megijedt. Ott ült Péter, aki meglátogatta, akinek fontos, ezt tudja, de azon a tényen, hogy nős, nem változtatott a kedvessége. Ezért, amikor kimondta a számot, az utolsót szánt szándékkal elrontotta. Nem akart a sorsa elé menni, de elkerülni se tudta igazán. Legalább kikerüli, gondolta boldogan.
A férfi elmormolta, aztán Szandra keze felé nyúlt és megsimogatta.
– Keresni foglak! – súgta oda búcsúzóul.
– Rendben! – felelte, de magában hozzátette, hogy keresheti nyugodtan, csak nem találja meg. Hála az égnek.
Amikor a fiú után becsukódott az ajtó, a szőke cicababa, aki egy közepesen ismert celeb lehetett a tévéből, felnyerített.
– Apám, de jó pasi volt ez! Nős, mi?
– Igen – nézett rá meglepve Szandra.
– Az ilyeneknek mindig van feleségük vagy barátnőjük. Láttam a gyűrűjét, le se vette, és téged akar megizélni? Nem vagyok meglepve.
– Nem akar. Egyszerűen csak meglátogatott.
– Persze, nézzél csak hülyének nyugodtan! Azért, mert szőke vagyok, nem hordok táblát a hátamon idióta felirattal.
– Tényleg nem erről van szó. – Szandra jókedve menten elszállt. Igaza volt ennek a kellemetlen csajnak. Mi mást akarna tőle, mint megizélni, ahogy ő fogalmazott? Ő viszont nem akarta, hogy valaki könnyű prédája legyen.
– Bocsi, nem akartalak elkeseríteni! Ha neked nem kell, azonnal add meg a számát, mert én nem mondok neki nemet, ebben biztos lehetsz. Micsoda segge volt, megmarkoltam volna szívesen!
Szandra legszívesebben felképelte volna, ehelyett inkább lecsúszott a párnájáról vízszintesbe és fejére húzta a takarót.
Folytatjuk…
