Péter szinte szégyellte magát szánalmas viselkedése miatt. Hogy lehet azt ép ésszel felfogni, hogy szeret valakit, akit nem ismer! Volt ebben már-már valami nevetséges. Megrázta magát, és miközben a kanyargós hegyi úton vezetett, elhatározta, hogy véget vet az érzésnek. Nincs értelme. Kitörli a telefonszámot, a laptopon vezetett gondolatait és mindent, ami Szandrához köti. Nem ostoba kamasz már, két gyerek édesapja, aki felelősséggel tartozik gyerekei testi-lelki jólétéért. Milyen példát mutatna nekik, ha elhagyná őket? Nem erre nevelték. Az ő apja olyan, mint egy kőszikla, hiába szaggatják hullámok, szilárdan áll a parton. Neki van mintája a jó apaságra. És különben is, mi a szerelem? Valami ostoba elérhetetlen illúzió? Hány életnek kell tönkre mennie ahhoz, hogy ő boldog legyen? No meg ez a boldogság se garantált. És ha Szandra egy szörnyeteg? Lehet, hogy szeszélyes, kistílű, netán lusta. Nem tudhatja. Ő meg kilépne élete csendes kis pocsolyájából? Megérné?
Ahogy felfelé gurult a dombon, szíve meg-megdobbant, ha a lány bekötött fejére, ragyogó tekintetére gondolt, de erős akart maradni. Leparkolt, felkapta a táskáját, és akkor jutott eszébe, hogy ahelyett, hogy visszament volna dolgozni, hazavezetett. Megcsóválta a fejét. Ha Gréta otthon van, akkor biztosan csodálkozni fog, gondolta, és nem jutott eszébe egyetlen jó hazugság sem. Belépett a modern, kamerával ellátott kapun, és hagyta, hogy a kutya felugráljon a lábára.
– Jaj, mondtam már, hogy ne engedd neki! Meg kell tanulnia, hogy ez helytelen viselkedés! – szólt ki a feleség, ahogy meglátta közeledni. – Hiába beszélek neki, de neked is.
Péter felsóhajtott. Igaza volt, tényleg sokszor kérte már, de őt nem zavarta a hebrencs beagle.
– Maradj már veszteg, te kis nyavalyás! – szólt rá a féléves kutyára, aki az örömtől se látott, se hallott.
– Na, ez meghatotta! – jegyezte meg Gréta. – Történt valami?
– Arra gondolsz, hogy korábban jöttem?
– Igen, persze.
– Nem éreztem jól magam egész reggel! – hazudta. Ment, mint a vízfolyás.
– Ez mit jelent? – Gréta figyelmét nem kerülte el a semmitmondó válasz.
– Magam sem tudom, fáj a fejem, de legfőképp a gyomrom. – Péter legszívesebben nyakon vágta volna magát tökéletes lódításáért. Túl könnyen megy, morogta magában.
– Csináljak egy teát? Vagy egy levest?
Péter letette táskáját az előszobában, és legyintett.
– Nem, talán egy kávé jólesne. Lehet, hogy csak kimerült vagyok.
– Te? – kapta fel a fejét az asszony. – Ezt még sose hallottam tőled. Te vasból vagy, már az is csoda, hogy vannak fájdalmaid. – Volt a hangjában valami, ami nem tetszett a férfinak. Vajon mit akar ezzel mondani, töprengett.
– Lehet, de mindenkinek vannak rosszabb napjai…A fiúk?
– Iskolában, edzésen, hol lennének? Milyen kávét csináljak?
– Erőset, sok tejjel.
Miközben felesége talpig csinosban a konyhában sürgölődött, Péter megállapította, hogy nem sokat változott az idők során. Ez azonban nem jelentette, hogy szereti. Kedves a maga módján, nem túl nyitott, kevés benne a szenvedély, de ez annak idején se volt máshogy. Nem vethette a szemére. Aki változott, az ő volt. Ezért távolodtak el egymástól. Ez a fajta eltávolodás azonban nem volt feltűnő.
Gréta megállt mellette, egy alátétet tett az asztalra, és óvatosan ráhelyzte a színültig megtöltött bögrét. Aztán várt, nagy levegőt vett és kibökte:
– Péter, kérdezhetek valamit?
A férfi elsápadt, és biztos volt benne, hogy tud mindent. Nem mintha lett volna minden vagy valami, de a nők ösztönösen megérzik a másik nő energiáit. Ha azt mondják, nem sejtették, hogy van valaki a képben, akkor hazudnak. Ezt még ő is tudta, de nem azért, mert annyira jól ismerte a női lelket, egy frászt. Voltak haverjai, akik elmesélték válásaik történetét, vagy a kudarcba fulladt próbálkozásokat. Hiába múlt csak harminc, a barátai mind túl voltak már egy-két megcsaláson, volt, aki váláson is. Persze olyan is akadt, aki visszakönyörögte magát, de olyan is, akinek két válás is volt a háta mögött.
– Persze, amit csak akarsz! – felelte, amilyen higgadtan csak tudta.
– Mondd, te megbántad valaha is, hogy elvettél engem?
– Gréta! Ez miféle kérdés? Hogy jutott eszedbe?
– Válaszolj, ne terelj! – szólt rá erélyesen, de mosolyogva.
– Nem bántam meg. Miért bántam volna?
– Néha úgy érzem, nem vagy igazán jelen az életünkben.
Hirtelen nem tudott mit mondani. Az egész irreálisnak tűnt, és volt benne valami vészjósló is.
Hazudnia kellett. Hazudnia, de óriásit, amitől már előre melege lett.
– Csak a munka miatt lehet. Azt hiszem, kicsit túlzásba vittem, de talán te is.
– Lehet…Ne haragudj, ha nem igaz. Egyszerűen elgondolkodtam ezen. – Azzal a férjéhez lépett, és hátulról megölelte.
Péter meg volt győződve arról, hogy lebukott. Gréta rájött. Biztosan feltörte a gépét, vagy meglátta őt Szandrával és összerakta a képet. Nem állt készen az igazságra, de arra se, hogy változtasson. Hogy mi kellene hozzá, még nem tudta, bár a fejében zakatolt a sérült lány hangja, maga előtt látta mosolyát, és egyre elviselhetetlenebbül fájt a szíve. Az emberek ezeket sose értik. Azt gondolják, a férfit csak a szex vezeti, hogy nem akar mást, csak elkapni a kiválasztott nőcskét. De ő nem ösztönlény. Nem állat.
– Semmi gond, megyek, és folytatom a munkát! – állt fel hirtelen. – Talán hatni fog a kávé.
Amikor belépett a dolgozószobájába, megállapította, hogy senki nem nyúlt a cuccaihoz. Felnyitotta a laptopot, és egy mozdulattal kitörölte a Szandrának írt gondolatait. Nem menekülni akart, egyszerűen ezt érezte tisztességesnek. Az agya vidáman nyugtázta, ahogy a szíve darabokra hullik.
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
