Péter és Szandra 8. rész – Egy évvel később

"- Ugye, tudod, hogy anyuka leszel? – mosolygott a sápadt lányra. – Eszedbe ne jusson máson gondolkodni. Nekünk az égiek más úton küldtek gyereket és ennyi. - Nagyon félek! – mondta Szandra, és látszott rajta, hogy nem a levegőbe beszél. – Hogy lehetsz még most is ilyen nyugodt?"

Mindketten tudták, hogy az első év vízválasztó lesz. Két hónapon keresztül találkozgattak, ismerkedtek, de Szandra úgy érezte, ez teljesen felesleges. Rég ismerte Pétert. Valahol legbelül. Nem azért, mert kialakított magában egy képet róla, és azt igazolva látta, hanem mert valami, szinte nem evilági tapasztalatból tudta, hogy ez a fiú neki való. Mégis az volt a legszebb az egészben, hogy nem siettek. Megvárták a válást, majd mindketten eladták a lakásukat, és a főváros közelében egy apró településen szándékoztak házat venni. Heteken át járták a környéket, mire megszületett a döntés. Szandra találkozott Péter fiaival is. Nem mesebeli találkozás volt ez, amikor mindenki mosolyog és boldog, de legalább igyekeztek jó képet vágni.

 – Nem lesz baj! – nyugtatta Péter, és egyben önmagát is. – Ehhez is idő kell. Lassan megszokják a változásokat, adjunk nekik és magunknak időt.

 
 

Szandra bólintott, és próbált hinni neki. A kisebbik kedvesebb volt, a nagyobb szótlanul mustrálta apja választottját, és nem enyhült akkor se, amikor kiderült, hogy az új házban külön szobája lesz az öccsétől.

Péter és Szandra 7. rész

Múltak a hetek és a hónapok, közben rég eldöntötték, hogy szeretnének közös gyereket is. Szandra azonban nem maradt terhes. Kilenc hónappal később, amikor semmiféle testi elváltozást nem találtak az orvosok, úgy érezték, ideje arról gondolkodniuk, hogy örökbe fogadnak. Egyikük se bánta. Szandra titkon félt tőle, de látva Péter hozzáállását, megnyugodott. Még soha életében nem találkozott senkivel, aki Buddha nyugodtságával kezelte az ilyen helyzeteket. Nem tombolt, nem káromkodott, és azt a mondatot se mondta ki soha, hogy netán ez a büntetésük. Szó sem volt ilyesmiről, egyszerűen nekik ezt dobta a gép. Az ítélkezést megpróbálták elfeledni. Jó volt együtt lenni, és együtt élni is. Pontosan úgy egészítették ki egymást, ahogy remélték. Ilyen kiváltságban kevés földi halandónak van része, ezzel tisztában voltak. Miután megszületett köztük a döntés az örökbefogadással kapcsolatban, felkeresték a baptista egyházat és a segítségüket kérték. Nem biztatták őket túlságosan, mert mindenki csecsemőt akart, minden pár arra vágyott, hogy az első pillanattól ő legyen az igazi anyja és apja a kívánt gyereknek. Erre azonban kis esély mutatkozott. Szandra próbálta nem úgy élni meg a napokat, hogy örökös várakozásban teljenek. Mindketten dolgoztak, csinosították a házat meg a kertet, és esténként, ha leültek a félkész teraszra, Péter sokszor megjegyezte, hogy számára ez a boldogság. Azzal lehet, akit szeret, azt teszi, amit szeret, és hagyja, hogy az idő tegye a dolgát.

És szinte napra pontosan egy évvel a visegrádi találkozás után, megcsörrent a lány telefonja. A baptista szeretetszolgálat embere szólt neki, hogy ha most kocsiba ül, akkor leérhet Debrecenbe és ott lehet a szülésnél. A fiatal anyuka, akit pár hónapja választottak, kérte, hogy jöjjön, és legyen részese kislánya első pillanatainak. Szandra elsírta magát. A kis bőrönd készen állt, amit a kórházba akart bevinni, de remélni se merte, hogy valóban hívni fogják. Úgy érezte, a lány nem döntött igazán, mert bár volt neki három, és váltig állította, hogy nem akarja a negyediket, mert szegények, és rendben lesznek a kislány nélkül is, nehéz volt ezt elhinni. Péter otthagyott csapot-papot és a remegő lábú Szandrával elindult Debrecenbe.

– Ugye, tudod, hogy anyuka leszel? – mosolygott a sápadt lányra. – Eszedbe ne jusson máson gondolkodni. Nekünk az égiek más úton küldtek gyereket és ennyi.

 – Nagyon félek! – mondta Szandra, és látszott rajta, hogy nem a levegőbe beszél. – Hogy lehetsz még most is ilyen nyugodt?

A fiú megrántotta a vállát.

 – Ha félnék, se lenne jobb… Jó páros vagyunk, jó szülők leszünk. Tudom. Biztos vagyok benne. És abban is, hogy a kislány a lehető legjobb helyre kerül. Láttad az anyát, kedves, de nem akarja őt. Mit mondhatnánk erre? Mi igen.

 – Köszönöm, hogy ezt mondod. Én még nem vagyok ennyire higgadt, de majd idővel. És ha meggondolta magát?

 – Nem hinném, akkor nem szóltak volna nekünk. Hidd el, édesem, az a kislány a mi kislányunk lesz, és úgy fogjuk szeretni, mint senki más.

Azzal átnyúlt a másik ülésre és megsimogatta a lány ijedt arcát.

 – Ma nemcsak egy baba születik meg, hanem a mi családunk is – mondta a lány nagy sokára.

Hangja még tele volt aggodalommal, de reménnyel is. Furcsa ez az élet, hiszen megadatott nekik a boldogság, a gyerek azonban nem. Mi bújhat meg a lélekben, ami ezt nem engedélyezte, tette fel magának a kérdést esténként elalvás előtt, de választ nem várt. Ugyan ki felelhetett volna neki?

Időben leértek, és háromórás várakozás után megszületett Lenke baba. Egyszerűen tökéletes volt, és amikor kézbe vették, Szandra mosolygott, Péter sírta el magát. Csak finoman, de látszott rajta, hogy élete legszebb pillanatait közé teszi, amikor a csecsemő kinyitjaa a szemét és ránéz. Akkor született meg az apa, akinek a két fia mellé csodálatos ajándékot küldött az ég. Három nappal később vihették haza. Nem volt kétségük afelől, hogy a gyerek boldog lesz köztük, és soha, de soha nem fogják neki azt hazudni, hogy ők a vér szerinti szülei. Mert a szeretet a szívben születik, még akkor is, ha a test olykor nem képes kimutatni, vagy elringatni. Arra ott az emberi szív, ami a maga kiszámíthatatlanságával, örömeivel és keserveivel le tudja győzni a testet, hogy megmutassa, boldog, csak általa lehet.

Kép forrása: Pinterest

Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here