Nem az fájt neki, hogy az apja néhanapján lekevert neki egy pofont, vagy, hogy minden reggel gyilkos gúnnyal búcsúztatta őt – vagy a zsíros bőrét cukkolta, vagy a fiús pólóit cikizte ki – bár ezek sem estek neki jól. Amit igazán nem tudott helyre tenni, az az anyja hozzáállása volt.
“Szeretlek, kislányom, és apád is nagyon szeret téged.” – hajtogatta negédesen. Ez nem fért a fejébe. Hogy ha valaki szeret, akkor miért okoz fájdalmat. Nem csak akkor, ha rossz passzban van, vagy, ha ideges – hanem minden nap. Az, aki szeret, miért sertepertél körülötte a fürdőszobában, amikor ő épp öltözik, és miért becsmérli a nőiessé zsírosodó pocakját, vagy a sehogy se álló haját. Az, aki az anyja mantrája szerint annyira szereti őt, miért les bele a telefonjába és kéri számon a haveroktól érkező üzeneteket – és miért nevezi őt ribinek.
Amúgy, ha megkérdezte volna, simán elmondta volna neki, hogy őt nem érdeklik a fiúk. Legalábbis “úgy” nem. Hazugnak, kritikusnak tartotta őket. Magát meg csúnyának és értéktelennek.
Nem is járt senkivel az egyetem első évének végéig. A vizsgaidőszak utáni bulin azonban feltűnt a negyedéves Ákos – csak úgy, lazán mellé ült egy pohár itallal, és úgy tűnt, egészen biztos a dolgában. Egy hét sem kellett, és már többet volt nála, mint a koleszban. A srác nem is titkolta, hogy mit gondol a nőkről: egyetemre csak azért járnak, mert férjet akarnak fogni. Amivel nincs is baj, hiszen ő is feleséget keres, de legalábbis egy hozzá ragaszkodó lányt.
Fél évvel később Ákost rend és meleg étel fogadta az albérletben. Rajta ne múljon: mindent úgy tett, ahogy a fiú elvárta. Aztán már úgy, akkor és addig tett mindent, amíg a srácnak az jó volt. Cserébe néha kapott egy összebújós estét vagy egy barátnős kimenőt, amire, ha szerencséje volt, nem egy veszekedés után érkezett meg.
Az első pofont megérdemelte: véletlenül kidobta Ákos egy fontos szerződését. A másodikat már nem tudta megmagyarázni magának. De eszébe jutott, mit mondogatott mindig az anyja: tudod, kislányom, ő nagyon szeret téged.
