Sára
Hazamegyek, mert nem akarok látni senkit. Hallani se akarok a férjemről és Beáról sem. Szeretnék egy lakatlan sziget közepén ülni, nézni a vizet, és nem rettegni a kannibáloktól. Merthogy vannak, azt érzem, a sziget másik végében. Az én kannibáljaim a gondolataim, amelyek felzabálnak szép csendesen.
Közben Bea hív, félreállok. Az isten verje meg, miért nem hagy békén?
Amikor beleszólok, azonnal tudja, hogy nem vagyok jól, pedig a hangom visszafogott.
– Hallom, gáz van. Átmenjek? – kérdi.
– Persze, aztán majd hármasban megvitatjuk? Viccelsz?
– Segíteni akarok…
– Tudod, rájöttem, hogy ebben senki sem segíthet. Nekem kell kitalálnom, mit akarok.
Hallgat. Nem mer helyeselni, vagy rosszul esik neki, hogy kizárom a döntésemből.
– Egyvalamit tudnod kell! – mondja lassan. – Még nem történt semmi. Ez nem rajtam és rajtad múlt, csakis Robin és azon a nőn. Eldöntheted, hogy belekergeted-e őt ebbe a játszmába, vagy jó fej maradsz és nem engeded meg, hogy azt higgye, gyanakodsz.
– De hisz ott voltál? Robi nem hülye. Tudni fogja, hogy azért mentél, hogy lásd, kivel van. És persze, hogy én küldtelek, ez az igazság.
– Ez frankón igaz, de a meg nem történt dolgokért nem lehet büntetni valakit…
Csend van. Mi az ördög történt vele, hogy visszatáncol? Nem rég még egészen másképp beszélt. Mi ez a gyors pálfordulás?
– Tulajdonképpen igazad van… Csak azt kellene eldöntenem, honnan kezdődik a megcsalás. Már a gondolattól? A szextől? Vagy már ez a randi is félig-meddig az? Jaj, Bea, magam sem tudom, mit gondoljak. Amíg nincs benne az ember, addig kiabálhat mindenfélét, de ha megéled a dolgokat, akkor rögtön nem vagy annyira bátor és okos. Félek…
– Szereted Robit? – kérdi nagy sokára.
– Persze, hogy szeretem.
– És ő szeret téged?
– Azt hiszem. Nem tudom…Az egyik pillanatban biztos vagyok benne, hiszen nem hátam mögött csinálta az egészet, a másikban meg, hogy elintézhette volna úgy, hogy elküldi Lillát melegebb éghajlatra, és nem tesz ki ennek az egésznek.
– Jaj, drága barátnőm…– mondja, és nem értem, mit sopánkodik. Ő aztán tényleg feleslegesen jajgat.
Érzem, hogy haragudni kezdek a világra, mert megalkuszom, mert nem vagyok elég karakán, mert nem így gondoltam magamra eddig. Gyorsan elköszönök és bekanyarodok az utcánkba.
Leparkolok, és nehéz léptekkel sietek fel a lépcsőn. Nem gyújtok villanyt. Leülök a sötétben és várok. Nem Robira, hanem arra, hogy kitisztuljon a fejem. A férjem csak fél órával később érkezik meg. Már a léptein hallom, hogy ideges. Máshogyan veszi a lépcsőket, nem a megszokott módon csusszan a cipője.
– Sára, itthon vagy? – kérdi óvatosan.
– Igen, de ne kapcsold fel a lámpát! Beszélgessünk sötétben!
– Sötétben? Ez miféle őrültség a részedről? Rám küldöd Beát, aztán meg ez is?
Legszívesebben a szemébe nevetnék. Támad. Miért tenné, ha őszinte hozzám? Megránthatná a vállát, és közölhetné, hogy idióta vagyok, de szeret. Ehelyett beolvas. Elfelejti, milyen régóta ismerem. A férfiak folyton azt hiszik, hogy a nők nem látnak át rajtuk, mert ravaszak. Istenem, de ostobák!
– Nem magyarázkodom…Tudnom kellett, hogyan alakul az este, meg az életünk.
– És most tudod?
– Nem. Semmit nem tudok. Legfőképpen azt, te mit gondolsz.
Leül, hallgat, a félhomályban nem látok belőle semmit, csak a körvonalait.
– Megmondtam, hogy személyesen akarom közölni, hogy kopjon le.
A hangja ingerült. Eddig nem használt ilyen szavakat Lillával kapcsolatban. Most megpróbálja eljátszani, hogy nem érdekli. De ez a durvaság lesz a leggyanúsabb.
– És szemébe mondtad? – kérdem csendesen.
– Igen. Persze. Mi mást tettem volna?
– Akkor ez a téma le van zárva?
Nyugtalanul fészkelődik.
– Igen, le. Nem is volt mit lezárni. Beszélhetnénk valami másról? Éhes vagyok. Maradt még rakott krumpli?
Rakott krumpli? Tényleg hülyének néz…Nem hiszek neki, nem bízom benne.
– Maradt egy kevés. Van kovászos uborka is még…
– Jó, akkor megmelegítem, te csak üldögélj itt a sötétben.
Feláll. Süt belőle a sértettség. Vajon mi történhetett? Ezer százalék, hogy nem azért puffog, mert nem bízom benne. Az nem kavarná fel. Csalódott önmagában? Vagy bennem? Esetleg a lányban? Most nem lehet megkérdezni tőle.Veszekedés lenne belőle.
Hangosabban teszi le a jénait a pultra, mint szükséges lenne. A tányér is erősebben koccan a mikró üveglapjához.
Csend van, csak a zúgás töri meg, és a három pittyegés a végén. Mintha nemcsak a melegítés végét jelezné, hanem minden más végét is. A krumpli illata betölti a konyhát. Ketten vagyunk, minden olyan otthonosan megszokott lenne, de nem az. Valami megváltozott. Nem, mi változtunk meg, és nem biztos, hogy ezen az estén.
Kép forrása: Pinterest
