Egyre öregebbnek érezte magát. Ahogy kamaszlányai egy órán át röhögtek egy régi fotón, amelyen ő az épp akkor divatos lakkcipőt viselte (úristen, mennyit könyörgött érte az anyjának?!), ahogy egyre több ősz hajszálat fedezett fel éjfekete hajában, és ahogyan lassan már a huszonévesek is magázták a drogériában, rájött, hogy menthetetlenül öregszik.
Annak ellenére, hogy nem volt rossz formában, és józan, de nagy terveket is szövögetett, azért minden nap eszébe jutott valami ezzel az “idő-dologgal” kapcsolatban. Nyomasztani kezdte a földi lét ijesztő rövidsége. Kattogtak benne az érzelmekkel keveredett emlékek. Valamit hamar feldolgozott, máson meg órákig kesergett. Ilyenkor mindig az olvasásba menekült. Fogott egy csésze kávét, és fellapozta a postaládába dobott helyi újságot. Néhány érdektelen rövid bejegyzés után egy régi fotóra tévedt a tekintete.
A szülőotthon volt a képen: a hely, ahol ő meg az öccse megszületett. Az intézményt már rég bezárták, azóta a megyei kórházban jönnek világra a babák… A cikkecske olyan kurtán-furcsán ért véget, hogy kedve támadt elmenni a helyszínre, és meglesni, mi is zajlik ott, ahol ő negyvenöt éve meglátta a napvilágot…
Az építkezés miatt nem is tudott már a közelben parkolni. Gyalog ment a nagy tábláig, ami a következő megnyugtató üzenetet hordozta: itt hamarosan egy szupermarket nyílik. A csodavárás és családdá válás helyett lehet majd kenyeret venni meg szalámit.
A sittes kocsi pora a szemébe ment, legalábbis erre fogta azt a két váratlan könnycseppet a szemében.
Hazament, és átölelte a lányait, akik köszönték, de épp nem kértek anyjuk szeretetrohamából. Ő mégis megnyugodott. Ha a világ el is múlik körülötte, ő mégis itt marad egy kicsit a világon: a gyermekeiben él tovább.
