Szavak nélkül

Nyári esküvő volt – igazi, 40 fokos hőséggel, boldog “igen”-ekkel, pityergő nagymamákkal és büszke szülőkkel. A borbirtokot lankás dombokba ékelt hosszú szőlőföldek ölelték körbe, a tó békésen-vidáman csillogott a napfényben az ifjú pár mögött. Janka azt hitte, ennyire tökéletes helyek csak a képeslapokon léteznek.

Három sorral előrébb aztán észrevette Szilárdot. Épp hátrafordult mondani valamit a mögötte ülőnek, amikor a tekintetük összeakadt. Janka teljesen lefagyott. Elővette legszélesebb mosolyát, illedelmesen biccentett. Mégis mit keresett itt, ki hívta meg? Nem számít. A gimnáziumi évek már rég a ködbe vesztek – osztálytalálkozójuk sem volt soha. Mintha ezer és egy év telt volna el azóta.

 
 

A párja, Misi megszorította a kezét és rámosolygott. Lassan hat éve már, hogy együtt éltek – de a házasságot valahogy egyikük sem erőltette soha. Szerették egymást, nem múlt el nap úgy, hogy ne csókkal vagy öleléssel köszöntsék egymást. És mégis… Janka képtelen volt levenni a szemét Szilárd tarkójáról.

A szertartás végeztével Szilárd pattant fel elsőként a vendégek közül. Kézen fogta a mellette ülő gyönyörű, szőke nőt és a borospince felé vették az irányt. Janka nem győzött ámulni a lány bájos szépségén, természetes nőiességén, könnyedségén. Már nem érdekelte a mesebeli táj, a csodás nyári idő, a felhőfoszlányok és a vakítóan kék ég. Látta, ahogy a férfi eltűnik a hatalmas kovácsoltvas kapu mögött. Nem találkozott a tekintetük, de tudta, hogy ő is rá gondol. Sosem volt még biztosabb semmiben.

Bent aztán az asztal két legtávolabb eső pontjára szólt a helyük.

Talán jobb is így – gondolta , miközben egykedvűen majszolta a sokadik süteményét. Szinte kívülről látta magát, ahogy egy előre beprogramozott gépként hol illedelmesen cseverészik idegenekkel, hol ontja a vicceket. Boszorkányos ügyességgel tudta eljátszani a mindenki által megkedvelhetőt, miközben a valódi érzelmeit a pince hideg padlója alá temette. Valójában soha senki nem tudhatta, mit is zajlik Janka fejében – még a saját párja előtt is meg tudta játszani magát a legkisebb erőfeszítés nélkül. Évtizedes gyakorlata volt benne.

– Szabad egy táncra?

Felpillantott – Szilárd volt az. Jól érezte, hogy a férfi is rá gondolt egész este. Janka kérdőn a párjára nézett – elvégre ő sem örülne, ha Misi mindenféle lánnyal hetyegne, de csak legyintett.

Szilárd érintése egyszerre érte villámcsapásként és futott át a testén jóleső bizsergésként. Ennyire hiányzott már neki egy másik férfi közelsége? A korábbi tétova kisfiút egy erős férfi váltotta fel – izmokkal, borostás arccal és markáns állal. De Janka látta még belül a kisfiút. Azt, aki megvédte a rosszindulatú osztálytársnői elől, azt, aki mindig tele volt lelkesedéssel és ötletekkel.

Tudta, hogy a férfinak is kell. Hogy látott benne valamit, ami még nem veszett el. Azt kívánta, bárcsak valamiféle varázsütésre eltűnne a násznép, és csak az övéké lenne az éjszaka. Szavak nélkül is megértették egymást. Ez egy másféle kommunikáció volt.

A dal végeztével a férfi Janka zsebébe dugott egy papírfecnit. A szíve a torkában dobogott. Nem mert Misire nézni – de már Szilárdra sem. Sietős léptekkel a mosdó felé vette az irányt – magára zárta az ajtót, és kihajtogatta a kockás füzetlapból tépett darabot. Elmosódva csak ennyi állt rajta: Korábban kellett volna találkoznunk. Sajnálom.

fotó: Pinterest

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here