Mivel már kamaszkoromban hiányosra szedtem az egyébként dús szemöldökömet, nemrég szükségét éreztem, hogy ezt a bakit korrigáljam. Nosza, rágugliztam a dologra, és adtam magamnak egy egész délutánt, hogy megtaláljam a megfelelő sminktetoválót. A végletek embere vagyok, szóval, előre tudható volt, hogy vagy natúran nyomulok aszimmetrikusra tépázott szemöldökömmel, vagy magamra varratok valami szépet, hogy maradandó alkotásként díszelegjen az arcom közepén. A kettő közötti konszenzusos megoldásokra nem volt ingerenciám időt pazarolni.
A már-már kétségbeejtően bőséges választékból én a referenicák alapján választottam ki napjaink egyik legfelkapottabb művészét… a sminktetoválót. A “bifóráftör” fotók meggyőzően sorakoztak a kiszemelt szolgáltató oldalán: nicsak, itt még nem volt szemöldöke, ezen a képen meg már van! Jesszum! Micsoda átváltozás! (Az fel sem tűnt, hogy az első képet smink nélkül, félhomályban lőtték, a másodikat pedig talpig sminkben, ezerötszáz lumenes fényerősségű lámpa mellett… ennek később lesz jelentősége.)
Bejelentkeztem hát, és izzadt tenyeremben szorongatva a nem csekély összeget, amit majd az új arcomért fizetek ki, elindultam a főváros felé. Szemöldök nélkül, igen. A hölgy kedves volt, így hát azonnal lefeküdtem neki… a műbőr asztal a következő másfél órám szenvedéseinek színhelyévé vált. A vázlatként felrajzolt ív és vastagság egy kicsit szokatlan volt, de legalább szimmetrikus és valódi keretet adott az arcomnak. A reménység és a feszültség felváltva lett úrrá rajtam, amikor tudatosult bennem, hogy a felém hajoló nő most belevarrja a vázlatot a fejembe, és azt este már nem tudom lemosni… sőt, holnap sem!
Naaaaa, tetszik? – ébresztett rémálmaimból magabiztos mosolyával a hölgyike. “Élethű, nem mondom… De hova tűnt a szájából a szipka?” – kérdeztem vissza félhangosan, amikor megláttam a tükörben Szörnyella de Frászt. “Bááááz, de hát ez én vagyok!” – nyeltem egy nagyot, és könnyek szöktek a szemembe. “Várj, kisminkellek és lefotózlak!” – invitált vissza az ágyikóba a kifogástalan szemöldökű lány (nekem miért nem tudott ilyet készíteni vajon?).
A könnyes búcsú után kimerészkedtem a Napra, ráadásul Budapest belvárosán kellett végighaladnom. Úgy tűnt, mintha mindenki az én arcomat bámulná, és azt kérdezné magában: “Ennek miért van ekkora szemöldöke?” “Te, ez nem valami híres mexikói pornósztár?”
A vonaton valaki megszólított, és autogramot kért. Mondtam, hogy ez valami félreértés lesz. Azt felelte, hogy biztos nem, és, hogy ő már évek óta szeretne találkozni Kiszel Tündével. Otthon lehúztam a redőnyöket, kikapcsoltam a telefont, és rendeltem egy pizzát – előre utalással, hogy a futárnak csak be kelljen dobnia a szajrét a kapun.
Vártam, hátha jobb lesz a helyzet. Hogy a csodaszemöldökömet kiszívja a telihold sugara. Hogy lenyalja rólam a macska. Vagy bármi… mindegy mi, csak történjen valami. Hát, történt is! A sötétbarna szemöldök foltokban kezdett hullani a fejemről, hátrahagyva valami világosbarna satírozást – eskü olyan, mintha egy óvodást kértem volna fel, hogy barkácsoljon valamit az arcomra… még jó, hogy nem csillámtetkóval dolgozott!
És, hogy mi lesz most? Nem tudom. Elvileg jön a tél, a meleg sapkák és a korán sötétedős délutánok időszaka… tavaszig meg majd csak kitalálok valamit!
