Szerelmem, Párizs – 1. rész

Sétálni tiszta, fehér házak között, ahol a rácsos kapukkal övezett kertek titkokat rejtenek, maga a varázslat. Minden olyan, mint egy régi képeskönyv, aminek lapjain haladva feltárul a múlt szelete, de mégsem mezítelenül, hanem csak lágyan, pajkosan, ahogy a szerelem.

Nincs még egy város, ahol a szerelem ennyire áthat mindent. Az apró lugasokban párocskák üldögélnek, ezen a nyáron nincs tolongás, nincsenek mindent látni akaró, tolakodó turisták. A téren egy lenvászoninges srác kutyát sétáltat… a kutya belegázol a levélkupacba, és a férfi nevetve figyeli a huncutkodást. A pórázt azért fogja. Látszik rajta, hogy az önfeledt játék alatt máshol jár gondolatban. Talán egy sikkes, karcsú nőnél, akinél előző este hagyta teste lenyomatát a lepedőn. Elmereng, majd kiskutyáját nógatva tovább indul.

 
 

Bódultan gyalogolok a Montmartre-on, ahol minden épület beszédes tekintetet küld felém. Dalida házától nem messze áll az énekesnő mellszobra. Melleit fényesre simogatták már szerencse gyanánt az arra járók. Én is megteszem, és arra gondolok, hogy a Paroles, paroles énekesnője, mennyire boldogtalan volt a Fény városában. Talán nekem mégis szerencsét hoz, és a szerelem beköltözni vágyik már a hétköznapjaimba.
Az apró macskaköveken koppan a cipőm, nyílik egy ajtó, és hirtelen, mintha egy apró árnyékot látnék elsuhanni az alkonyatban. Alacsony, kalapos, rossz járású férfi tart az éjjeli pillangók közé, hogy békére leljen. Nem szereti senki, nem értik meg, ő pedig Párizs szajhái között olyan boldog, mint sehol. Valóban Toulouse-Lautrec lenne? A gróf, aki keserűségében végigitta felnőttkorát? A férfi, akinek 36 év jutott, de azt vérbeli párizsiként élt meg?
Nem, sajnos nem lehet ő. Elmosolyodom és kacsintok egyet. Lehet, hogy fájt a szíve sokszor, de ragyogott is a szerelemben, mert azoktól kapott figyelmet és törődést, akiket a világ látszólag kivetett magából.
Párizs hosszúlábú táncosnői, kurtizánjai a szívük legmélyén tudtak szeretni.

A város ezen a nyáron jó barát, aki kezet nyújt, és nem unja az ámuló idegeneket. Nem lehet róla könnyűvérű nőként beszélni, inkább be kell lesni hosszú fátyla alá, hiszen épp esküszik. Megadja magát a szerelemnek, a szenvedélynek, és mi, földi halandók arra várunk, hogy szentélyébe léphessünk.

Felérve a Montmartre-ra, néhány merész festő fogad. Cinkos mosollyal üdvözlik bátorságom. Az egyik elkapja a karom, és csillogó kék szemével megnyugtatva terel képei közé. Képein látom a Moulin Rouge-t aranyfényben, őszi fák takarásból kilép egy esernyőt tartó lány… Karcsú bokáján könnyű táncot jár a szél. Az Eiffel-torony lámpái csillagokat festenek a Szajna lassan hömpölygő vizére. Muszáj vennem valamit. A festő megkérdi, honnan jöttem, és amikor meghallja a Budapest szót, szívére szívet rajzol, és csókot hint felém. Azt mondja, az első lány, aki elhagyta, egy pesti feketehajú szépség volt, aki rövidke félév után dobta őt. De a nyomokat, amelyeket szívének előszobájában hagyott, soha nem felejti. Épp ez az, amit hallani vágyom. Hogy van még igazi szerelem, hogy van még olyan férfi, aki mer szeretni.

Persze, hogy választok egy képet, és úgy szorítom magamhoz, mintha a várost csomagolta volna el nekem.

Felérve a Sacre-Coeur-höz, már messziről hallom Edith Piaf hangját. És tudom, már semmi nem számít. Elvesztem én is, mint oly sokan, mert szerelembe estem, és benne is maradok életem végéig. Ugye kis Veréb?

„Nem, semmit se
Semmit se bánok
Se a jót, amit velem tettek
Se a rosszat, ugyanaz nekem.”

Szerelem. Mind ezt akarjuk… Mindenhol, mindenkor… De itt, és most, lehetetlennek tűnik.

És a lépcsőkön ülve, merengve a ki nem mondott vágyon, megérzem, hogy figyel valaki. Negyvenes, laza. Barna mokaszin cipőbe bújtatott lábára figyelek fel elsőre zöld szeme után. Kicsit ideges leszek ettől a nézéstől, ezért gyorsan megigazítom a hajam. Látom, hogy elmosolyodik. Elindul felém. Farmer, jó fenék…(ezt akkor is tudom, ha nem látom!)  Szentséges szűzanyám… Még hat lépés… Öt… négy… és megszólít.

Folytatás kedden

 

 

Imre Hilda
Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here