„Milyen a nő? Nagy, titokzatos kérdés! Milyen vagy, te nagy rejtélye az életnek, te szfinx, te démoni teremtmény? Te szültél bennünket, te óvtál bennünket zsenge korunkban, te becézgettél és csókolgattál gyermekkorunkban, te lelkesítettél, mint ifjakat és te mámorosítottál el bennünket mint férfiakat… milyen vagy hát, óh nő? Milyen vagy te, aki háborúk üszkét gyújtottad meg, aki királyi trónokat döntöttél le, aki szegényeket gazdagokká és gazdagokat megint koldusokká tettél? … Meg lehet téged ismerni, le lehet téged leplezni, te nem földi hatalmú lény? Meg lehet világítani azt a rejtélyes homályt, mely benned és körülötted lebeg?”
(Bernhard Bauer)
A mai? Vagy a régiek, tehetjük fel joggal a kérdést. Mondjuk úgy, is-is. Felesleges Ádámtól és Évától elindulni, de az bizonyos, hogy mindig is voltak (és vannak is) különleges nők a környezetünkben. Ezek a nők szépek, okosak, erősek, határozottak, céltudatosak, jó anyák, remek feleségek és társak, megértőek, elfogadóak, támogatóak. Vagy mindből egy csepp, esetleg pár tulajdonság jellemzi csak őket?
Hogy egy nő mitől válik nem mindennapivá, az a körülményektől, a neveltetésétől, az adottságaitól függ, de azoktól is, akik észreveszik és értékelik. Régen egy nő akkor volt elfogadható, jó, csodálatos, ha ellátta a kötelességét, ha tudott hallgatni, ha szemet hunyt a férje viselt dolgai felett. Vagy épp az ellenkezője: volt benne tartás, elszántság és ambíció. Tudott és mert nőnek lenni, képes volt ellátni családanyai szerepét, ügyelt a háztartásra, gyerekekre, és akinek megadatott, képezte magát, vagy elgondolkodott azon, vajon a világ miért gondolkodik másképpen a nőkről, mint a férfiakról. Miért engedékenyebb, elnézőbb, pedig azt mondja, hogy a női nem a gyengébb?
Ha a mai lányokra, nőkre és asszonyokra gondolunk, talán az első, ami eszünkbe jut róluk, a külsejük. Minden felületen, az utcán, a kirakatokban, a hirdetőtáblákon és a médiában is ezer meg ezer nő képe jön szembe velünk, akik közel tökéletesek. Hibátlan a bőrük, makulátlan a testük, a sminkjük és a ruházatuk. Semmi más dolguk nincs, minthogy vágykeltőek legyenek, mert a nőkkel minden eladható. A vágy is, nem beszélve arról, hogy valóban csodásak, illatosak és ápoltak tudnak lenni.
Viszont egy plakátlány nem valóságos. Nem lép le a falról, hogy meghallgasson, nem lehet vele beszélgetni, vagy elpanaszolni neki, hogy megaláztak bennünket a munkahelyünkön, vagy épp azt, mekkora sikerünk volt egy új projekttel.
Ha őszinték lennénk magunkkal, be kellene vallanunk, hogy az a nő a csúcs, aki szeret bennünket, aki megvár, bármilyen későn érünk haza, és képes meghallgatni a sirámainkat századszor is. Sokkal de sokkal jobb és értékesebb az a nő, aki mellett igazi férfiak lehetünk, aki ismeri és elfogadja a gyengeségeinket, akit nem zavar, hogy kopaszodunk, pocakot eresztünk, mert ő még mindig azt a vagány srácot látja bennünk, aki a középiskola udvarán eljátszotta, hogy ő a király.
Az a nő a különleges, aki nem sajnálja a testét, hogy életet adjon közös gyerekünknek, aki kibírja, hogy hatalmasra nő, aki megbirkózik a fájdalommal, amivel a szülés jár. Nem az az extra, aki kiszédül bronzbarnán a szoliból, hogy utána kacsaszájat töltessen magának. Az se baj, ha ezt teszi, ha önazonos, ha nem azért vág bele, mert látta a tévében, hanem mert így akar önmaga lenni. Mégis jó tudni, hogy vannak olyanok, akiknek a lelkében maximális gondoskodás van, akik akkor is elviselik a férfit, ha vízilóhoz hasonlóan horkol, és ha fáradt, lenyírják helyette a füvet, de nem emlegetik ezt egymillió alkalommal utána.
Az a nő a csoda, akit szeretünk. Tökéletesen mindegy, milyen színű a haja, van-e műszempillája, vagy műmelle. Ha elfogadjuk, ha tudunk neki bókolni, ha van bennünk dicséret, akkor nem fontos, ki mosolyog a tévéből, azok csak álmok, és olyan messze vannak, mint a Hold, de akit mi becsülünk és támogatunk, ő ott van és lesz mellettünk.
Ezért kedves uraim, bátran álmodozzanak a régi Pamela Andersonról, Jennifer Lopezról, vagy épp valamelyik Kardashian lány terebélyes hátsójáról, de ott van önök mellett valaki, aki lehet, hogy nem világszép, de ez nem is fontos, ha lázasak, köhögnek, pedig az már a haldoklás küszöbe. Egyik szépség se jön el levest főzni, veszekedni, hogy vegyék be a vitaminokat, és igyák meg azt a borzalmas fahéjas-gyömbéres trutyit, amitől pikkpakk jobban lesznek.
Álmodozni lehet, közben meg nem tilos észrevenni, hogy a valóság se utolsó dolog!
Kép forrása: Pinterest
