Az idei sem más. Egyelőre. Csak vágyakozunk az után, hogy egyszer szebb meg jobb legyen. Csak egy pillanatra akarjuk a filmbeli karácsonyt, ahol mindenki mosolyog, a harag elszáll, a fa tökéletesen illik a tartóba, a háziasszony csodásan sminkelve remekel, a gyerekek pedig csillagszemmel várják a csodát. Az advent a várakozás, a befelé fordulás időszaka.
De erre a legtöbben képtelenek már. Meggyújtják a gyertyákat, feldíszítik a házat, de mindez csak külsőség marad, ha belül nincs meg az öröm. Lassan elfelejtünk örülni. Gondosan igyekszünk megfelelni az elvárásoknak, mert akkor is lesz bejgli és halászlé, ha nyelvünk lóg, akkor is drága ajándékokat veszünk mindenkinek, ha utána csak szomorúan tapasztaljuk, hogy nem volt értelme. Ahogy tavaly sem, de nem tanulunk ezekből, mert a szokások rabjai vagyunk, és valahol mélyen félünk bevallani, hogy az ünnep fénytelen lett a számunkra.
Mennyivel könnyebb lenne, ha nem hazudnánk erre a három napra, hogy szeretjük egymást? Nem tennénk úgy, mintha minden rendben lenne, hanem az év többi napján is figyelnénk a másik szavára, a bánatára vagy gondjaira?
Miért csak decemberben adakozunk, és csak ilyenkor vesszük észre, hogy sok az éhező gyerek, hogy sok családba nem jut pénz nagy vacsorára? Miért karácsonykor jut eszünkbe, hogy szerethetnénk is egymást? Azt mondjuk, ez a szeretet ünnepe…De tele van görcsös erőlködéssel, kapkodással és szervezéssel. Nem ülünk le közösen jót nevetni, filmet nézni és nehezen fogadjuk el, ha valaki azt ajánlja a családban, hogy talán az együttlét lehetne az ajándék.
Annyi mindenünk van. Valljuk be! Lassan mindenből több van, mint amennyi valóban kellene. Több ruha, több táska, több cipő, technikai kütyü, illatszer és ennivaló is. Jólétben élünk, főleg az ország közepén, bár a panaszainkból is bőven akad. Abból is több van, mint amennyit elbírna a környezetünk.
Félünk örülni, félünk nem ajándékozni, mert az érzéseinket lebecsüljük és azt hisszük, hogy a színes papírba csomagolt álmot csak boltban vehetjük meg. Azzal nem törődünk, ami a legfontosabb és ingyen van, mert, ha komolyan magunkba néznénk, talán fájna az, hogy üres hétköznapokat hagyunk magunk után.
Így marad a színes kivilágítás, az idegeskedés, a jajgatás, hogy mennyibe kerülnek az ajándékok és, hogy mennyire nincs kedvünk szaladgálni. A nők nagy része nem a konyhába vágyik, ahol holtfáradtan sütni és főzni kezd a szeretet ünnepén. Nem pihenünk, nem ülünk nevetve a kanapén és lessük a gyerekeket, akik körülöttünk játszanak, hallgatóznak, mert a felnőttek mindig érdekes dolgokról beszélnek. A szürke napokból nagyon nehéz színes karácsonyt varázsolni, ha a lelkünk szürke marad.
És a vágyakozás, vágyakozás marad, és csak búsan emlékezünk arra, hogy gyerekként ezt másképp éltük meg. De ez is, mint minden, rajtunk múlik. Ha fityiszt mutatunk a rohanásnak, ha ölbe kapjuk és megpuszilgatjuk a porontyainkat és leülünk velük társasozni vagy rajzolgatni, színezgetni, akkor hirtelen megérezhetünk valamit a karácsonyi csodából. A csoda csak annyi, hogy szeretünk, szeretetet adunk. Ilyen egyszerű. Semmi más nem kell… Lehet a halászlé sótlan, a bejgli töredezett és a fa kissé csálé. Nem érdekel az senkit, ha benn a szobában, a meleg fényben meglátjuk szeretteink szemében a nyugalmat és a csillogást.
A karácsony ekkor tényleg karácsony lesz…Még van időnk az ideit azzá tenni…
fotó: Pinterest
