Táv, kapcsolat

Lehetetlen időkben találkoztak. Néha éjjel jutott nekik egy-két óra, máskor meg egy teljes napot tölthettek együtt édes kettesben. Többször két-három várost is át kellett utaznia, hogy lássa a férfit, akit évek óta annyira szeretett…

Nehéz volt így. Nagyon nehéz. Napokat, heteket töltött magányosan: olyan sok élménye és problémája maradt így kibeszéletlenül! Mire találkoztak, már a felét el sem akarta mesélni… mert minek. Saját kis nyelvezetük volt, amelyen bármikor meg tudták beszélni, hol tart a napjuk, mit éreznek éppen. 

 
 

Két éve így állapodtak meg, és többé-kevésbé mindkettejüknek jó is volt így. Persze, ünnepekkor meg-megígérték egymásnak, hogy ez lesz a fordulópont, amikor ezt az áldatlan kapcsolatot végre normális mederbe terelik. Aztán valahogy megint jöttek a szürke hétköznapok, a munka, a fizetnivaló… az élet sodrása.

Végül nem is ő, hanem a férfi döntötte el, hogy véget vet a kétlaki életnek. “Most már tényleg vége.” – mondta egy napon. “Na, persze, hányszor mondtad ezt már?” – cukkolta a nő.

Aztán tényleg megtörtént. Felmondott a munkahelyén. A teherautó kulcsait, papírjait, a térképeket és kis bizbaszokat, valamint a vándorélet összes kellékét ünnepélyesen leadta vagy kidobta. Ötlete sem volt, hogy hogyan fogják bepótolni a “külön” töltött éveket, vagy, hogy hogyan lesz képes helytállni egy gyárban, de tudta, hogy a távkapcsolat és a vándorélet nem tarthat örökké. Hazaérkezett.

fotó: Pinterest

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here