A kis teret olyan óvatosan és kitartóan ölelték a magas panelfalak, mint egy értékes, smaragd oázist a száraz, sárga homoktenger. Szeretett átvágni rajta reggelenként. Minden évszakban csodásnak látta: de legjobban friss hóval lepetten nyűgözte le. Aznap kicsit morcosan telt a reggel: elfogyott a borotvahab meg a szemes kávé is, így borostásan, valami pocsék instant kávé szürcsölgetése után indult munkába.
A szűz hó látványa azonnal jobb kedvre derítette. Kedve lett volna egy hangos kurjantással valami igazán cifrát szólni, de valaki megelőzte: a káromkodás helyett egy bájos kacagás szállt fel a nagy platánok csupasz ágai felé… a vörös lobonc alól párálló életöröm szíven ütötte. A lány a kutyáját futtatta éppen, valami pirosan villódzó labdát dobálgatott neki. Biztos lefárasztja munka előtt, hogy az eb szét ne kapja a lakást.
A talpa kellemetlenül égni kezdett a hideget sugárzó járdán – ebből sejtette, hogy percek teltek el a lány bámulása közben, mely hirtelen halaszthatatlan feladattá vált. Ha az ártatlan örömet kellene megfestenie, ezt a fehér kabátos, izzó koronájú nőt kérné fel modellnek.
Sosem volt egy rámenős fazon, de úgy érezte, az élete nem folytatódhat, ha ezzel a lánnyal nem vált néhány szót. Meg is indult feléjük, de a lány, mintha csak hallotta volna a gondolatait, sietősen távozott. Egy perc múlva elnyelte őket egy piros téglás épület: a kutya és a lány olyanná vált, mint egy igéző délibáb.
A recepciós fickó még biztos nem itta meg a reggeli kávéját, mert a “reggelt” után csak egy fakó “segíthetek”-et préselt ki a száján.
– Egy lányt keresek, az előbb jött… izé, gurult be. Egy kutya is vo…
– Verácska! – horkant fel az unott fazon hirtelen. A kerekesszékes lány visszafordult a liftajtóból, és kérdőn nézett hol a pasira, hol pedig rá. Zavarát elnyelte a lány tengerkék szeme:
– Szia… Vera… volna kedved… kedvetek munka után meginni velem egy kávét?
fotó: Pinterest
