Tilosban jártam…

Mindig is azt hittem, velem ez nem történhet meg. Hogy én leszek az üdítő kivétel – a nő, aki hűséges marad, odafigyel a párja minden apró rezdülésére és kihallja a szavak mögötti fájdalmat. Csaltak már meg, tudom, mennyire fáj. Nem voltam hajlandó csatlakozni a hűtlenek táborához.

És most mégis itt vagyok a kollégám ágyában. A fejem úgy fáj, hogy azt sem venném észre, ha valaki lecsapná egy baltával. A testem remeg és harmatgyenge, képtelen vagyok három másodpercnél tovább koncentrálni bármire is. Ám mindez semmi ahhoz képest, ami belülről emészt. Mintha a semmiben lebegnék és minden csókot, minden ölelést, azt a sok-sok évet meggyaláztam volna.

 
 

Legszívesebben lekevernék magamnak egy pofont. Ha a spórolt pénzemből vehetnék egy időgépet, biztos, hogy visszautaznék az időben, és megakadályoznám a tegnap estét. Hitelt vennék fel rá, inkább eladósodnék egy életre, csak hogy helyrehozhassam a megbocsájthatatlant.

Bambán, kiüresedett tekintettel bámulok ki az ablakon. Az éjszaka történtek úgy peregnek végig újra és újra az agyamban, mint valami nemkívánatos film képkockái. Céges buli, ingyen italok – fél óra után már igencsak jó a hangulat. Én sem engedtem el magamat ennyire már régóta.
A párommal, Ádámmal már jó ideje nem mozdultunk ki kettesben: én amúgy is inkább hétvégente dolgozom, ő pedig… nos, ő szinte mindig. Az az átkozott pénz, hogy sosem elég…

Mégsem úgy indultam el otthonról, hogy cserébe úszom majd a férfi kollégáim bóktengerében, miközben illegetem magam nekik. Pedig nem egy munkatársnőm csinálja ezt, akiknek már rég megcsömörlött a házasságuk.

Tamás akkor ült mellém két mojitoval a kezében, mikor már egyébként sem voltam szomjas. Talán csak az alkohol tette, de megláttam valamit a mély, barna tekintetében, ami azonnal megbabonázott. Abban a szempárban ott volt minden: intelligencia, kíváncsiság, vágy.

Egy láthatatlan fehér fonal kötött össze minket – miközben a párommal ez a fonal szinte teljesen szétfoszlott.

Nem figyeltünk rá. A munkánkra figyeltünk, arra, hogy minél több pénzünk legyen és minél inkább elismerjenek minket a főnökeink.

Órákig csak beszélgettünk – miközben egy hang egyre csak lüktetett az agyamban: Tilosban jársz! Ez a megmérettetés! Tamás szavai és jelenléte oltotta a szerelem iránti szomjúságom. Igen, ez az: újra szerelmes akartam lenni. Újra kapcsolódni akartam valakihez. Újra akartam egy férfit magam mellé.

Mire megcsókolt, már szinte nem is voltam ura a mozdulataimnak. Halványan rémlik, mintha egy halk „ne…” hagyta volna el az ajkaimat, de egy csepp vízzel nem lehet egy egész erdőtüzet eloltani.

És most itt vagyok Tamás ágyában, kezemmel a paplant gyűrögetem, és azt kívánom, bárcsak ne léteznék, mert ez elviselhetetlen. Az biztos, hogy színt vallok Ádámnak. És az is biztos, hogy szakít velem.
Megértem. Sikeresen összetörtem a szívét és a sajátomat is. Így kell indítani a hetet…

fotó: Pinterest

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here