Van tökéletes randi? Létezik olyan első találkozás, amikor az ember azt kapja, amit akar? Nem bebeszéli magának, nem is győzködi magát arról, hogy ez jár neki, hanem úgy ér oda, hogy tele van izgalommal, aztán eltölt két órát egy ismeretlennel, és úgy válik el tőle, hogy hűha, ez rendben volt?
Én olyan találkozásokra vágytam mindig, ahol a beszélgetés, ha nem is mindig gördülékeny, de benne van a levegőben, hogy bár ismeretlen a másik, jó lenne mindent tudnom róla, amellett, hogy látom a szemében, ugyanezt gondolja. Nem egy és nem kettő olyan randin vettem már részt, ahol a férfi elkezdte mondani a magáét, és mint a verkli, addig folytatta, amíg bele nem dobott valaki egy százast. Természetesen nem szó szerint, mondjuk úgy, amíg levegőt kapott. A legtöbb ember imád önmagáról beszélni, és belefeledkezik az emlékeibe, rosszabb esetben a sérelmeibe, majd úgy ömlik belőle a szó, mint a Niagara-vízesés hóolvadás után. Esküszöm, ilyenkor nem segít sem a lassú bólogatás, vagy a látványos kibámulás a cukrászda ablakán, sőt a lapos pislogás se. Az alany azért találkozott a jelöltettel, mert senki nem akarja már meghallgatni. Két téma örök: a volt kedves, feleség, és a vele való élet részletezése, vagy tudomisén miért, az elszenvedett kórházi műtétek felelevenítése. Sose tudtam felfogni, hogy egyik is, másik is mivel tűnik figyelemfelkeltőnek a mesélő szemszögéből.
Az én vasárnapi randim, amikor a borús, áprilisi délutánban sétáltunk a kanyargós budai utcák magányában, szinte tökéletes volt. A jó humorú, jó stílusú, nevezzük Kristófnak, valóban elképesztően tökéletesnek látszott. Annyira, amennyire nem is szabadna. Ez lehetne jel, ha az ember lánya észrevenné. Én azonban nem akarom elrontani a kedvem, inkább élvezem a sétát, a társalgást, amelyben megbújik egy-két bók, de csak finoman. Az a fajta ember, aki csendben figyel, és ha megjegyzéseket tesz, mind odavalók. Tanulva a hibákból, én nem ecsetelem a régi kapcsolataim szövevényeit, máskor se szoktam, minek tenném? Nem hazudok, de nem is tárulkozom ki teljesen. Ahogy ma mondják, megpróbálok sejtelmes maradni, azaz fenntartani a feszültséget. Tetszik nekem, ahogy magáról és másokról beszél, nem ítélkezik folyamatosan. Ritka az ilyen, díjazom.
Kristóf nem érkezett centivel a kezében, mérleg sincs nála, és elképesztően jól esik, hogy nem faggat a súlyomról. Mintha attól függne egy nő vagy férfi. Ha kisebb a súlyunk, esélyesebbek vagyunk a boldogságra? Manapság mindenképp, mert hiába minden ellenkező kampány, még mindig a vékony nők viszik a pálmát, de nem a való életben. Az Instán és a TikTokon kívül azonban a nők nagy része nem hibátlan bőrű, és nem is a megfelelő súllyal büszkélkedhet. A másik nem esetében is igaz, de ahogy sokszor szoktam mondani, a kettős mérce alapján a nő kövér, a férfi emberes, vagy jól áll neki az a kis pocak. A nő elhízott, igénytelen, a férfi pedig korral javul, még ha ez a haskörméretén is látszódik.
A borús séta nem válik komorrá az idő miatt, mert leülünk egy padra, nevetve meséljük egymásnak az apró hülyeségeinket, én például azt, hányszor és hányféleképpen tudok elesni utcán, lépcsőn és biciklivel. Jó érzés egy idegen mellett ülni, aki minden idegszálával figyel, és közli, rég találkozott olyan emberrel, aki ennyire felkeltette az érdeklődését. Hát kell ennél több, hogy a szám körbe szaladjon a fejemen? A Tinder angyala bizonyára fülig száj, és azt suttogja, jó lesz ez, ne add fel. Nekem eszem ágában sincs. Nézem a kezét, a cipőjét, a barna szemét, és minden rendben van. A léc ott van, ahol volt, se feljebb, se lejjebb nem tettem. Talán most sikerül.
Esze ágában sincs a kezem után kapkodni, nem akar lerohanni, már-már nem is bánnám, de úrinő vagyok, ilyesmit nem gondolok. Egyszerűen pazar érzés, hogy valaki meg akar ismerni, és azonnal bele is esek ennek a varázslatnak a csapdájába. Elvégre kinek ne tetszene, ha új lapokkal indulhatna az életben, de a tapasztalatai nem vesznének el? Ezért is megy tönkre sok házasság: már nem tudnak újat mondani egymásnak a felek. Bezzeg az a harmadik, aki csillagszemmel lesi minden szavunk. Neki lehet szépíteni a múltat és vele együtt önmagunkat.
Visszakísér a buszomhoz, kedvesen megpuszil, és én biztos vagyok benne, hogy megéltem azt a találkozót, amire vágytam egész életemben. Kristóf olyan, amilyennek gondoltam, én olyan voltam, amilyennek láttatni akartam magam, közben szét se fagytam, és nem mellesleg sokat nevettem. Kell ennél több? Én szókimondó nő vagyok, ezért már a buszon írok egy rövid üzenetet, amelyben elmondom, hogy jól éreztem magam, és megköszönöm a délutánt. A válasz körülbelül hasonló. Észreveszem, hogy mosolygok, és ennél többet nem is akarok aznapra. Hogy holnap mi lesz, kiderül. Valljuk be, nem biztos, hogy másnap hasonlóan kellemes a folytatás. Volt részem hasonlóban, aztán csend lett a vége.
Azonnal leállítom magam, és tudatosan nem kezdek elvárásokat gyártani. Vagy mégis, mert az ember már csak ilyen?
Kép forrása: Pinterest
