Tényleg utálok mindenkit. Nekem ez a világ nem való. Baj van velem minden téren. A haverok, ha épp akadnak, ritkán jó fejek, főleg akkor vannak velem, ha sok pénzem van. Nevetnek rajtam, ha olvasok, mert ma már senki nem olvas, pláne, nem könyvet, legalább lenne annyi eszem, hogy ne tegyem látványosan, mondja Bella, aki egy ideig a barátnőm volt. Már nem az, mert nem vagyunk elég gazdagok az ő elvárásai szerint. Sajnos nem, mert a szüleim olyan megalkuvó típusok, és azt gondolják, ami van, az jól van. Úgyse tehetnek többet, ezért anya bejár az irodába, elvan a hülye papírjaival, apa meg vonatvezető, ami szintén nem díjnyertes állás. Egyikükben sincs ambíció, talán nem is volt soha. Az öcsém is idióta, őt mást se érdekli, mint a tankos játék a telóján, meg a többi szarság. Jó lenne valakivel beszélgetni, de senkinek nincs ideje rám, bár azt hazudja, hogy van. Ahogy Marika néni, az ofő is, aki mindig siet, és csengetéskor már a lépcsők alján van, amihez szuper képességekkel kellene rendelkeznie, vagy szimplán menekül a munkája és a gyerekek elől, akik fárasztják és untatják. Órákon persze mást mond, de óriási teljesítmény lenne elcsípni őt a lépcső alján. Valószínűleg képes lenne átugrani a rá várakozót, mert neki még át kell érnie a másik épületbe.
Utálom, hogy a neten mindenki boldog, és ha megnézek kétszáz TikTok videót, rájövök, hogy semmihez se értek. Ott olyan jól táncolnak, ahogy én soha. Minden lány tud sminkelni, képes futni és tele van jobbnál jobb ötletekkel. Van kedve főzni, és természetesen öt perc alatt el is készül vele. Ha bemegy a DM-be, nem áll fél óráig a pult előtt, hogy alapozót vagy korrektort válasszon. Pattanása, foltja egyiknek sincs, vagy el tudja tüntetni. Én meg bámulom a hat-nyolc márkát, és még azokból se tudok választani, nemhogy rájöjjek a bőrömhöz illő árnyalatra.
Anya folyton fáradt és életunt. Ha nem, akkor veszekszik velem. Miért van az, hogy az anyák alig várják, hogy felnőjön a lányuk, és azonnal marakodni kezdenek velük, mihelyt látják, hogy nincs patikatisztaság a szobájukban? Ha rend van, akkor jobban érzik magukat? Pár vizesflakon, szennyes ruha és eldobott zsepi miatt összeomlik a lelkiviláguk? Mondom szépen, hogy ne aggódjon, majd kiviszem, de már ordít velem, hogy lusta vagyok, hogy trehány, és azt gondolom, miattam forog Föld. Közli, hogy önző vagyok, királylánynak képzelem magam, akit majd ő, az anyarabszolga kiszolgál. Hiába vágok vissza, hogy erről szó sincs, csak más dolgom van, rám néz és megvetően felszedi a földről a cuccokat. Jó, tegye. A várakozás nem erőssége, de ehhez nem kell engem macerálnia.
Apa is más volt régen. Szerinte, én is. De nem várhatja el, hogy még mindig copfos kislányként csimpaszkodjak a nyakába. Már nem mászom az ölébe, alig beszélünk, nem értjük egymást. Odamondogatok neki is, de csak azért, mert érzem, hogy több lenne benne, mint amit kihoz. Mindig is autószerelő akart lenni, de nem volt pénze egy saját műhelyhez, így feladta. Két éve azonban meghalt a papa, örökölt utána, mégse tesz semmit. Mert nem olyan egyszerű az. Az adók meg a járulékok meg mit tudom én mi. Inkább a gyávasága nem engedi. Élhetnénk jobban, hogy nekem se kelljen szégyellnem őket. Még nem öregek, tudnának változtatni az életükön. Én sose leszek olyan, mint ők. Nem fogok hallgatni és megalkudni. Ha a főnököm olyan lesz, mint anyáé, úgy otthagyom, hogy csak néz. Anya meg ahelyett, hogy keresne másik állást, gyomorideggel jön haza, ingerült velünk és dől belőle a panasz. Tény, hogy nem elég ügyes a számítógépen, viszont nem hagyja, hogy segítsek. Próbáltam már, de a legapróbb dolgokban is elakad, és rácsap a billentyűzetre, mintha azok lennének a hibásak.
Nem találom a helyem. Mindenhol rossz. A szobámban még ellennék, de a fenti okok miatt az se könnyű. Ha már nem bírom tovább, elmegyek sétálni a tóhoz. Szerencsére a város szélén van, és kevesen járnak arra, mert inkább pocsolya, mint tó. A környéke elhanyagolt, gazos, hal sincs benne, csak elvétve. Leülök a fűzfák tövébe és nézem a vizet. Hogy mit várok? Valamit, ami értelmet ad a napjaimnak. Tizenhat múltam, se tervem, se céljaim. Állítólag mindkettőre szükség lenne, de honnan a francból szedjek? Nem akarok semmi és senki lenni. Ha választhatnék, se tudnám kitalálni, kinek a bőrébe bújjak. Önmagam se akarok lenni, nemhogy más. Ki tudja, kiben mi rejlik, és ha lenne egy varázsló, és teljesítené a kívánságom, akkor is megeshetne, hogy egy genetikailag hibást választanék.
Tizenhat vagyok, de a fiúk se érdekelnek. Mit kezdjek velük? A menők beképzeltek, a lúzerek meg…Ugye, nem kell magyaráznom. Én nem vagyok elég menő, olyan se hús, se hal. Átlagos, ami a legrosszabb. Mindenhol beolvadok a tömegbe, amit legtöbbször nem is bánok. Eszembe sincs kékre festetni a hajam, vagy fél karom televarratni. Akkor megnéznének, pedig legszívesebben elbújnék egy sötét kis kamrába, hogy ne közelítsen senki. Ezzel egyidejűleg viszont szeretném megmutatni a verseim valakinek. Kezdetlegesek, gyengécskék, de akkor is belőlem vannak. Ugyan kinek? Régen az emberek megkerestek egy hírességet, és beszédbe elegyedtek vele. Csinszka Adyval levelezett. Mert kitalálta, hogy bekerül az irodalomkönyvekbe. Megkapta, amit akart, bárcsak tudnám, megérte-e neki. Nekem nem érné meg. Én nem akarok beteg alkoholistát ápolni, még akkor se, ha híres.
Lógok a levegőben ég és föld között. Ez az egyik versem első sora. Kapaszkodnék felfelé, de minden lehúz. Mintha egy mocsár közepén élnék, ahol szörnyek laknak, és megeszik azokat, akik kimásznának a partra. Ki vagyok én és mit várok magamtól? Nem tudom, talán semmit. Ezt mondhatom tömören. Szeretnék nem most és nem evilágban élni. Szeretnék megszabadulni másoktól és saját gondolataimtól is. Egyiket se lehet. Gyűlölöm a világot, mert nincs helyem benne.
Kép forrása: Pinterest
