„A régiek a márványhoz hasonlították a női testet: ez a kép teljesen hamis. A test szépsége éppen az, hogy nem márvány. Mert reszket, remeg, pirul, vérzik. Kemény, merevség nélkül. Fehér, de nem hideg. Megborzong és elbágyad. A test az élet; a márvány a halál.”
(Victor Hugo)
Kedves Nő! Kedves Nők és Mi, mindannyian, akik azt hisszük, az életben ez a legfontosabb!
Tényleg nem szól másról az élet, csak arról, hogy milyen a testünk? A plakátokon Jennifer Lopez és hozzá hasonló nők virítanak, akikről ép ésszel tudjuk, hogy a valóságban másmilyenek, de képtelenek vagyunk megszabadulni a nyomástól. Millió és millió arckrém, testápoló, ránctalanító ígér csodát, de nem történik semmi. Mi, nők, mint a veszett egerek rohangálunk egyik-másik csodaszer után és közben elfelejtünk élni. Ha visszagondolunk, életünk nagy részében elégedetlenek voltunk magunkkal. Húszévesen is kövérnek, formátlannak láttuk a testünket, harminc után már nyomott hagyott rajta az idő, a szülések, császárok, negyven után kezdtünk vért izzadni, hogy fogyjunk, alakuljunk, ötven felett még mindig görcsöltünk, mert láttuk, hogy celebek, a plakátlányok, akik ránk mosolyognak élettelen fotókon, mennyire tökéletesek. Meg volt egy-két ember a közelünkben, akinek sikerült fogynia, eszementen edzenie, no ők aláásták az önbizalmunkat rendesen. Mert ha nekik sikerült, ha volt bennünk elég akarat és kitartás, akkor mégiscsak meg lehet csinálni… De nem tudtuk. Ezért bántjuk magunkat. Vagy inkább kérdezem: tényleg ezért?
Egy nőnek ritkán van álomteste. De álomélete, álomgyereke és álommindene is. Ez nem baj. Ez éltet, motivál bennünket, de ebbe nem kell beledöglenünk. Igen, lógni fog a hasunk, a mellünk, a fenekünk, de túl vagyunk szülésen, műtéteken, betegségeken és még tudunk nevetni. Elhagytak, megaláztak, ne adj isten, vertek bennünket, de túléltük. Miért nem arra vagyunk büszkék, hogy kibírtuk, felálltunk és tudtunk változtatni?
Éjszakákon át nem aludtunk, mert gyerekünk beteg volt, szoptattuk, de másnap főztünk, vasaltunk, takarítottunk, vagy kikérdeztük a gyereket töriből, tízórait csomagoltunk, aggódunk beteg szüleink miatt, figyeltünk férjünkre, akinek járt a tiszta ing, de elfelejtette megköszönni. Igyekeztünk jó anyák, feleségek, barátok, szomszédok lenni, és miközben ezzel foglalkoztunk, a testünk nem mindig tudott követni bennünket.
Nyár van. És akkor mi van? Tudom, persze, minden látványosabb: a narancsbőr, a striák, a hegek, de nem azért jöttünk a világra, hogy folyton azzal foglalkozzunk, hogy a testünket védő és takaró fóliát rendben tartsuk. Azért se, hogy az a burok, amely védi a lelkünk, sose változzon.
Fogadjuk már el végre, hogy olyanok vagyunk, amilyenek. Lehet elismeréssel adózni azok előtt, akiknek más jutott, vagy tesznek a változásokért, de ne dögöljünk már bele a kétségbeesésbe, a ronda mondatokba, véleményekbe, mert teszem azt, nem hasonlítunk senkire, akit csodálunk. A világ nincs tekintettel ránk, minden pillanatban képes gyötörni és bántani. Csak úgy védekezhetünk, ha nem engedünk neki. Nevessünk a külsőnkön, ha nem akadályoz bennünket semmiben. Ha egészségesek vagyunk, ha nem fáj semmink, ha nem reszketünk egy orvosi váróban, akkor miért nem mindegy, hogy nem vagyunk nádszálvékonyak és kígyósimaságúak? Az idő nem fog nekünk dolgozni, a körülmények se mindig kedveznek, de az életünk, akkor is múlik.
Ne hagyjuk, hogy ilyesmik miatt ránk telepedjen a szomorúság. Ha merünk bátrak lenni, ha merünk szembe menni a korunkkal, a divattal, a ránk erőltetett sztereotípiákkal, sokkal boldogabbak lehetünk.
Kedves Nők! Nem éri meg keseregni azon, ami múlandó, mondhatnám, romlandó. Helyette higgyük el, hogy létezik hétköznapi tökéletesség is. Mi vagyunk rá a példák!
Kép forrása: Pinterest
