A sorozat előző részeit itt olvashatod
Egy eldugott, csendes kis sarokba húzódtunk. Erdei gyümölcsös teát rendeltem – azért nem ma fogok minden újdonságba belevágni. Barnabás kért egy vízipipát is. Én szívem szerint egy rendes cigarettára gyújtottam volna rá.
Az alattunk elterülő perzsa szőnyegen egy legfeljebb harminc centi magas kis asztalka állt. Székek helyett kis puffokon ültünk – és körülöttünk, a sarokban is vagy 20-25 színes, csillogó párna hevert. Vártam, hogy a füsttől és a keleti zenétől kissé elbódulok. De az én idegességemen legfeljebb egy marék Xanax vagy egy üveg bor segített volna.
– Na és munkán kívül mit szoktál csinálni? – vágott bele a közepébe Barnabás. – Azt hiszem, munkáról még úgyis fogunk tudni beszélni. Meg ez az első nap… ez a sok új információ egy átláthatatlan massza még a fejemben.
– Két hét, és mindent érteni fogsz – bátorítottam. Örültem, hogy rákérdezett, van-e hobbim. A legtöbb kolléganőm munka után csak a tévé vagy a számítógép előtt pusztítja az agysejtjeit. Nekem velük szemben van dicsekedni valóm.
– Egy kórusban énekelek. Vegyeskar. Nagyon szeretem.
Barnabást láthatóan meghökkentette a válaszom.
– Én is imádom a zenét! Van egy ukulele-m, azon szoktam esténként játszani! – újságolta lelkesen.
A tea félúton megakadt a torkomon. – Ne haragudj, de mid van?
Elnézően mosolygott.
– Senki sem szokta tudni. Olyan mint a gitár, csak kisebb. Óceániai népi hangszer, főleg Hawaii-on terjedt el. Majd játszok rajta, ha te is énekelsz nekem valamit!
Csodák csodájára a kínos csendszünetek elmaradtak, a beszélgetés pedig egyre fesztelenebbé vált. Nem mosódott el köztünk a korkülönbség, de a jelentőségét valahogy elvesztette.
Ki tudja, mikor éreztem ennyire felszabadultan magam. Arra pedig pláne nem emlékszem, hogy mikor nézett rám így férfi.
A következő, amire emlékeztem, hogy az órámra pillantva szitkozódom: basszus, már este 9 óra van?! Jól elmúlattuk az időt.
Barnabás rámsegítette a kabátomat. Odakint kiábrándítóan hűvös szél fogadott minket.
– Merre jössz? – kérdeztem, miközben fél szememmel az érkező villamosomat figyeltem. Ha most elköszönünk, még elkaphatom.
– Amerre te. – felelte hetykén, zsebre tett kezekkel. Kérdőn felvontam a szemöldökömet.
– Honnan tudod, hogy egy irányba kell mennünk? Nem mondtam, hogy hol lakom!
– Nem, de te tudod. Én meg hazakísérlek.
Átfázva ültünk fel a villamosra. Szóval hazakísér… Utoljára talán a volt férjem kísért haza még egy emberöltővel ezelőtt, nem sokkal a válásunk előtt. Elhessegettem a fájó emléket. De az arcomra kiülhetett egy villanásnyi fájdalom, mert Barnabás megszorította a kezem. Azonnal átmelegedtem tetőtől talpig.
Nyolc megállóval később leszálltunk. A villamosmegálló szinte a kapuban rak le, nem kellett sokat gyalogolnunk. Egy kissé kopottas, de szép társasház második emeletén lakom. Nem egy főnyeremény, de én szeretem.
Barnabás újból megfogta a kezem, de ezúttal finoman közelebb is húzott magához. A szívem a fülemben vert, elöntött a forróság, talán még egy kicsit reszkettem is. Akartam. Nagyon akartam.
Megcsókolt. Finom, puha ajkai közt tehetetlenül szétomlottam. Teljesen elveszítettem az időérzékemet, nem tudnám megmondani, hogy kettő, öt, vagy tizenöt percen keresztül csókolt-e. Végül nagy nehezen elszakadtak egymástól az ajkaink.
– Holnap reggel találkozunk – suttogta sokatmondóan a fülembe, majd elindult haza.
A boldogságtól megrészegülve indultam fel a lépcsőn. Talán még énekeltem is a nagy eufóriától. A testem minden sejtje bizsergett, azt hiszem, egy kicsit meg is szédültem. Micsoda nap! Micsoda férfi!
Folytatása következik
