„– Nem zavarom? – nézett rá. – Fel kell tennem néhány kérdést. Barna Ágoston nyomozó vagyok.”
A sorozat többi részét itt olvashatod
Vincent nem válaszolt. A nyomozó az ágy mellé húzott egy széket és leült. A másik két beteg egyszeriben felélénkült. Végre történik valami a vizsgálatokkal teli, unalmas és fájdalmas napokon. Egy igazi ügy, egy igazi titok.
– A főorvos úr azt mondta, semmire sem emlékszik – kezdte a faggatást. Valószínűleg nem volt egészen ínyére a dolog, mert enyhe arroganciával indított. De az is lehet, hogy csak fáradt volt, mert szeme alatt mély árkok ültek.
– Tényleg így van… Csak annyit tudok, hogy itt tértem magamhoz. Nincsenek meg az irataim, a telefonom sem.
– Vannak ellenségei?
Vincentet meglepte a kérdés. Vajon vannak?
– Nem emlékszem barátra és ellenségre sem. Ha tudnék erre válaszolni, az azt jelentené, hogy valami azért csak eszembe jutott. Higgye el, nyomozó, nagyon szívesen mondanék bármit is.
– Annyit tehetek, hogy szólok egy tévés cimborámnak, aki majd tálalja a híradó végén az ön esetét. Kell lennie valakinek, aki felismeri. De addig is készíthetek egy fotót önről? A családja biztosan keresi… Utánanézek, történt-e bejelentés, bár felnőtt személy esetében 24 órán belül nem indítjuk meg a keresést.
– Ahogy gondolja… Azt viszont el se tudom képzelni, hogy ne keressen valaki, ha valóban van családom. Valahogy úgy érzem, mintha nem lenne. De erre nem tudok magyarázatot adni.
– Rendben. Akkor az esti híradóban közzétesszük, aztán majd kiderül. Jobbulást kívánok és jelentkezem, ha valamit megtudunk.
Azzal felállt, és kezet nyújtva elköszönt.
– Maga este sztár lesz! – szólt oda váratlanul az egyik szobatárs. – Láttam én már ilyet eleget a tévében. Elő fog kerülni egy haragos feleség, vagy szerető!
Vincent elnevette magát. Az öreg rákacsintott, mint aki tudja a tutit, aztán összenézett a másikkal.
– Miből gondolja, hogy haragosak lesznek? – kérdezte vidáman.
– Na, hallja! Maga jóvágású fiatalember, biztosan azt hiszik, hogy lelépett otthonról és most már halálra izgulták magukat maga miatt. Ilyenkor a nők hamar felpaprikázzák magukat.
Az öreg ismeri nőket, gondolta Vincent. Fejfájása csillapodni kezdett, és alig várta, hogy újra ehessen. Remélte, hogy abban az életében, amelyre nem emlékszik, nem evett folyton. Bár egy jó kis hamburgert szívesen befalna. Erre azonban reménye sincs, feltéve, ha a nővérke nem rendel neki egyet a Mekiből. Erre azonban nem kérhette meg. Pofátlanság lett volna, meg pénze se volt.
– Kér egy banánt? – szólalt meg váratlanul a másik férfi. – Nekem folyton azt hoznak a gyerekek. Esetleg egy narancsot.
– Legyen banán, a narancsot nem szeretem – mondta, de nem tudta, honnan is tudja ennyire biztosan, hogy nem szereti.
– Maradjon! Odaviszem! Hallottam, hogy a főorvos azt mondta a nővérkének, hogy akkorát kapott, hogy egy elefántnak se lett volna kicsi. Jobb, ha fekszik.
Mielőtt azonban kikászálódhatott volna az ágyból, megjelent egy másik nővér. Tolószéket hozott és kérte, hogy abba üljön át. Szeretné különböző vizsgálatokra vinni, hogy kiderítsék, van-e komolyabb sérülése.
Vincent akkor vette észre először, hogy kék pöttyös hálóing van rajta. Ez addig fel se tűnt neki. Majdnem elnevette magát. Csinos, felettébb csinos. Megfontolt mozdulatokkal felállt. Csak enyhe szédülést érzett, de segítség nélkül át tudott ülni a székbe. A nővér rámosolygott.
– Mehetünk Mr. Anonymus? – kérdezte.
Mr. Anonymus nem mosolygott. Arra gondolt, vajon hová lett az élete és vajon visszakapja-e még? Mi van, ha soha nem tudja meg, hogy ki ő? Vagy ha valaki kitalál neki egy új életet, de ő nem tud tiltakozni, mert nem emlékszik rá, ki is volt igazán?
A vizsgálatok befejeztével újra megjelent a főorvos.
– Hogy van? – kérdezte kedvesen.
– Mint, akit fejbe vágtak – jegyezte meg Vincent fanyar humorral.
– Akkor jó, mert van egy jó hírem! Nincs komoly fejsérülése, egy-kettőre meggyógyul.
– És az amnéziám?
– Bizakodjunk, hogy az is lassan megváltozik. Nagyon kíváncsi vagyok, mikor jut eszébe az első olyan dolog, ami a múlthoz köti.
– Köszönöm, egyelőre azon aggódom, bekövetkezik-e ez egyáltalán.
– Higgye el, javulni fog, csak legyen türelmes! Nem sokára kezdődik a híradó, hátha már a koraiban megmutatják a képét és minden egykettőre szép lesz!
Vincentnek jólestek a vigasztaló szavak, és próbált hinni. De az a kérdés továbbra sem hagyta nyugton, hogy vajon kinek lehetett útjában.
– Odaadjam a telefonom, hogy nézegesse a netet, hátha az segít? – kérdezte a kedvesebbik szobatárs.
– Köszönöm, valóban jó lenne, nem mintha azt hinném, hogy valóban segíteni fog.
Az öreg úgy pattant ki az ágyból, mint egy nyúl. Érezhetően örült, hogy a segítségére lehet.
Vincent meglepődve tapasztalta, hogy milyen divatos készüléke van. Mihelyt hozzáért, felvillant a kezdőképernyő, és azon Párizs.
– Párizs! – kiáltott fel. – Ott már jártam – mondta határozottan.
– Én is! – mondta az öreg. – Kerestem egy lányt, aki elmenekült egészen a francia fővárosig. Sose találtam meg, pedig fél évig nyomoztam utána. Csodaszép lány volt.
Vincent szíve erősebben kezdett dobogni. Egy pillanatra bevillant neki a Szajna, azon egy hajó és pár ember. Mintha egy gyönyörű nő karolt volna belé. Idősebb volt. Talán az anyja?
Vajon valóban járt ott vagy, csak képzelődött?
– És mi lett a szerelem vége? – fordult az öreghez.
Az legyintett.
– Mi lett volna? Elvettem mást. Elvégre nem futhattam tovább olyan szekér után, amelyik nem vett fel. Pedig hej, de nagy szerelem volt!
Vincent nem akarta megkérdezni, akkor miért ment el a lány, úgy érezte, túl friss az ismeretség, hogy ilyen bizalmas kérdést feltegyen.
– Bekapcsolom a tévét, jó? – kérdezte a csendes harmadik.
– Igazad van, Pista, mi itt nosztalgiázunk, aztán meg lemaradunk a híradóról.
Mivel nem tudták, melyik csatornához kapcsolódjanak, elkezdte sorba kapcsolgatni mind. Ahol híreket mondtak, megállt. És a végén elcsípte. A rendőrségi híreben ott virított Vincent képe, amelyen sápadt volt és megviselt, de még így is jól nézett ki.
– No, nézzétek! Ott van Mr. Anonymus! – kiáltotta. Mindhárman nevettek. A nővér megszólítása nagyon tetszett nekik. A rendőrségi felhívásban csak annyit mondtak, hogy jelentkezzen az, aki felismeri a képen látható férfit, mert amnéziában szenved, és nem ismerik kilétét.
– Figyeljétek meg, hogy lesz itt kavarodás bőven – mondta vigyorogva a hősszerelmes beteg.
Vincent fejében az járt, hogy ezzel az egésszel valószínűleg terve van a sorsnak. Hogy micsoda, azt persze nem sejthette. Mielőtt azonban elmélázhatott volna, megérkezett a vacsora és vele együtt Vera nővér.
Megmérte a lázukat és Vincent vérnyomását is. Az öregek végigmozizták a jelenetet és meglepve látták, hogy a vacsora mellé egy apró csoki szeletet is kaptak.
– Ha sokáig marad benn, szerintem még az ebéd is megjavul, nemde, Andris? – nyugtázta Pista miután a nővér kiment. – Még sose kaptunk csokit, szerintem, ezt a nővérke csempészte ide.
– Biztos vagyok benne! – nevetett hangosan az Andris nevezetű. – Láttam én, hogyan nézett a mi tévésztárunkra.
Vincent nem szólt semmit. Beleharapott a kenyérbe és továbbra is az járt a fejében, hogy vajon, mi lesz vele, ha nem térnek vissza az emlékei.
fotó: Pinterest
