Vincent, a franciatanár – 9. rész – Női tervek

“Vincent nem szólt semmit. Beleharapott a kenyérbe és továbbra is az járt a fejében, hogy vajon, mi lesz vele, ha nem térnek vissza az emlékei.”

A sorozat többi részét itt olvashatod

Marie neheztelt a fiára. Egy cseppet sem tartotta jó ötletnek, hogy Magyarországra költözik. Ő nagyon régen eljött már, de nem volt benne biztos, hogy Vincentnek való az ottani élet. Azt viszont nem bánta, hogy fia kiszakad megszokott környezetéből, hogy nem találkozik azzal a kígyó Susan-nal.

Az a nő nem is kígyó volt, hanem polip kígyótermészettel. Nem hagyta levegőhöz jutni Vincentet. Mellette oxigénpalackkal is megfulladt volna bárki. Negédes volt, de számító. Csak azt leste, hogyan hálózhatná be és kebelezhetné be az áldozatát. Nem mintha Vincentet félteni kellett volna. Erős férfit nevelt belőle, nem olyan pipogyát, mint a mostaniak. Mégis volt benne valami, ami visszatartotta az örömtől, hogy maradéktalanul el tudja fogadni fia döntését.

 
 

Már egy éve nem találkoztak. Az első időkben Vincent még félévente hazarepült, de nem sok dologról számolt be. Azt mondta, szereti a várost, és sokkal kedvesebbek az emberek, mintsem remélte. De aztán elmaradozott, amiből Marie úgy sejtette, hogy van valakije, aki fontos lett neki. Ha ez így is volt, nyugodtan bemutathatta volna, de fia óvatos lévén már nem akart senkivel beállítani hozzá. Tudta, hogy anyja igen elnéző vele, mégse volt kedve az alkalmi nőket anyjánál vacsoráztatni.

Marie ritkán gondolt szülőhazájára.  Semmi nem vonzotta már haza. Anyja meghalt, rokonai szintén, talán csak egyvalaki maradt, akire kíváncsi lett volna, de ez is merő nosztalgia volt, semmi több. Nem volt az nagy szerelem, inkább csak tinirománc, mégis jó lett volna tudni, mi lett a srácból. Hiába volt már internet, minden nem szerepelt rajta, és bár egyszer megpróbált nyomozni utána, nem járt sikerrel.

Már nem is volt fontos, mert elmúlt majd negyven év, felesleges lett volna a múltat felhánytorgatni… Csak a kíváncsiság nem hagyta nyugodni egyik este. Talán azért, mert egy Máté Péter dal felkavarta.

Ahogy virágos, antik kanapéján üldögélt elnyújtózva, azon bosszankodott, vajon miért nem hívja vissza a fia, ha már nem képes felvenni azt a nyüves telefont. Újra próbálkozott, végül feladta. Biztosan elfoglalt. Írt neki egy üzenetet, aztán bekapcsolta a tévét. A többszáz csatornán szörfözve, néha megállt az egyik-másik magyaron és elszomorodva gondolt arra, milyen szép is az anyanyelve, kár, hogy nem tudja használni gyakran. És abban a pillanatban, amikor ez a gondolat suhant át az agyán, felsikoltott.

Az egyik híradó végén meglátta Vincentet, akiről azt állították, hogy kórházban van és emlékezetkieséssel küzd. Annyira megdöbbent, hogy kiverte a víz. A fia az ő régi hazájában egy rideg kórházban fekszik, valószínűleg kétségbe van esve, ő pedig nem tudja elérni. Újra meg újra megcsörgette, hiszen a telefont azért fel tudná venni. Vagy az ottani kórházban nem lehet? Ezt kizártnak tartotta.
Viszont a repteret azonnal elérte és az első Budapestre induló gépre helyet foglalt. Úgy gondolta, jobb, ha nem telefonál éjjel a rendőrségre, majd Magyarországon felhívja a megadott számon. Marie idegességében húsz év után rágyújtott.

Ezzel egy időben, szinte ugyanakkor egy másik nő is kiguvadt szemmel nézte a tévé képernyőjét. Adél megdörzsölte a szemét, mert azt hitte káprázik. Vajon a képen látott férfi valóban azonos volt Vincenttel, aki kimentette anyja naplóját a vízből?

Úgy érezte, nem téved.

Csakis ő lehet. Bízott volt benne, hogy valaha viszontlátja, de arra nem számított, hogy a híradóban. Vajon mi történhetett vele, hogy nem emlékszik?  Vajon mindent elfelejtett? Remélte, hogy mindez időszakos, bár az amnéziáról semmit nem tudott. A filmekben úgy szokott lenni, gondolta, mégis elfogta valami különös nyugtalanság. Nem tudta, bemehet-e a kórházba vagy előbb hívnia kell a megadott számot, ezért várt. Már este volt, úgy érezte, jobb, ha vár reggelig, aztán majd eldönti, mit lépjen.

Annak gondolatára, hogy viszontláthatja a férfit, bizsergető öröm töltötte el. Ez viszont vegyült némi idegességgel.
Mi van, ha nem tud segíteni? Mi van, ha a férfi nem emlékszik rá?
Ez utóbbi nem is volt lényeges. Az viszont nyugtalanította, hogy még a vezetéknevét sem tudta. Tulajdonképpen semmit nem tudott róla. Beszélgettek, de nem sok minden derül ki a jóképű idegenről, azon túl, hogy szeret biciklizni és szívesen ment a Dunából elázni készülő könyveket. Így mégis jobbnak látta, ha inkább felhívja a kórházakat és kinyomozza, melyikben van. A rendőrségnek úgysem tudott volna sok használható dolgot mondani.

Monique unatkozott. Kapcsolgatta a tévét, majd lazán a fotelbe hajította a távirányítót és a telefonján kezdett olvasgatni. Oda se figyelt rendesen, amikor a rendőrségi felhívás elhangzott. Egy pillanatra felnézett, és arra gondolt, milyen szerencsések egyesek, akiket baleset ér és elveszítik az emlékeiket. Ő szívesen megszabadult volna néhánytól. De az élete delete gombja néha csődöt mondott.
Egy pillanat elég volt neki, hogy felismerje Vincentet. Azt a Vincentet, akit nemrég megcsókolt. Felkínálkozott neki, de a férfi valami blabla szöveggel lerázta. Nem alázta meg, annál intelligensebb volt, inkább elterelte a szót. Így vagy úgy, nem érte el a célját nála, pedig eldöntötte, hogy ő ezt a férfit akarja, mert elképzelte izmos hátát,  kemény férfiasságát és azonnal izgalomba jött.

A hírekben az állt, Vincent nem emlékszik arra, kicsoda és arra sem, mit történt vele. Ez nagyon jó hírnek tűnt. Ha nem emlékszik, akkor ő majd tesz róla, hogy a friss emlékeit érdekessé tegye.

Reggel az lesz az első dolga, hogy besétál a kórházba és majd kitalálja, mit is mondjon az orvosoknak. Semmi drasztikusat, de eléri majd, hogy Vincent őt nagyon fontos személynek tartsa. Teszem azt a menyasszonyának, vagy épp az üzlettársának.

Már nyúlt is a telefon után, miközben agyában lassan egy remek terv részletei körvonalazódtak.

– Elemér! – mondta köszönés nélkül. – Reggel nyolcra jöjjön a kocsival, de addig is derítse ki, hogy melyik kórházban van az a férfi, aki most láttam az egyik kereskedelmi csatorna híradójának a végén.

– Rendben, asszonyom!  Milyen férfi? – hangzott a szolgálatkész válasz.  – Melyik csatorna volt az?
–  Egy kórházban fekszik, emlékezetkiesése van. A maga dolga, hogy megtalálja, elvégre azért fizetem, világos?

A hang, amellyel a parancsot adta, nem ismert kedvességet. Hozzá volt szokva, hogy mindenki ugrik, ha kinyitja a száját, most sem volt másként.

– Értettem. Azonnal ráállok! Meglesz egy órán belül.
– Ajánlom is! – jegyezte meg Monique és letette a telefont.

Van, amikor a sors jobban a kezére játszik az embernek, mintsem remélné. És most neki ebben a kegyben volt része. Ha ügyesen taktikázik, akkor másnap délelőtt kihozhatja a kórházból Vincentet és persze nem fogja neki megmondani az igazat, hanem majd idehozza a lakására, és elbűvöli.
Itt aztán nem lesznek csillagok, meg minden idiótaság, itt majd csak ő lesz és a férfi. Ha kell, erőszakot tesz rajta, de úgy érezte, ebben a helyzetben semmi szükség nem lesz ilyesmire. Majd eljátssza az aggódó kedvest vagy a kiéhezett szeretőt, és Vincent úgysem tud majd ellenállni neki, ha meglátja csipkés alsóban vagy anélkül.

Előző rész
Következő rész

fotó: Pinterest

Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here