Éjjel 11 óra. Kinn néma csend, ami nem újdonság ilyen késői órán távol a forgalomtól.
Bámulom a telefonom, valami bugyuta cikket olvasgatok, amikor cseng. 70-es szám, lazán beleszólok, bár a kései órát furcsállom. A vonal végén hallgat valaki. Tudom, hogy ott van. Vár. Kis neszezés, szuszogás, de nem kínos.
Nem történik semmi, csak a várakozás ijeszt meg. Beleszólok párszor és ekkor egy női hang gunyorosan, vontatottan elismétli, hogy iggggen, tesssék… Ahogy én szoktam felvenni. Annyira meglep, hogy megijedek és kinyomom. Azonnal eszembe jut, hogy két nappal ezelőtt pontosan ez történt velem, csak akkor két hívás volt. Két különböző számról, de nem tulajdonítottam nekik nagy jelentőséget. Elvégre ez nem Amerika, itt nincsenek kukkolók. Kis városban élek, biztonságos, barátságos.
Mégis remeg mindenem. Felidézem magamban a két hívást. Az elsőnél semmi nem történt, lehetett téves is. De a második szám azonos a mostanival. Akkor is egy női hang volt és csak annyit mondott a ki van ott? kérdésemre, hogy naaa ki? Aztán hallgatott és várt. Mindkét vagy három alkalommal megvárta, hogy beleszóljak. Rossz játék ez. Dermedten ülök. Aztán villámgyorsan bezárok minden ajtót, ablakot. A telefont nem kapcsolom ki. Tudom, hogy szemben a szomszédom is elérhetem, de elfog a reszketés.
Úgy fekszem le, hogy nyitott szemmel bámulom a plafont, és semmi másra nem tudok gondolni, mint a zaklatóra.
Másnap, amikor világos lesz, már minden megnyugtatóbb. Mégsem múlik el belőlem a félelem, pedig ez valóban nem tűnik jelentős dolognak. A két számot letiltottam, mást nem tehetek.
Gondolataimban előjön egy régi eset. A netes randik „szépségei” közül. Úgy nyolc évvel ezelőtt találkoztam egy pasival, akiről azonnal kiderült, hogy sérült, beteges gondolkodású. Persze az írásbeli ismerkedés alatt ez nem tört felszínre. Ott még konszolidáltan írogatott. Ám személyesen, ahogy ömleni kezdett belőle a szó, tudtam, nincs szerencsém. Finoman leráztam. Idővel le is tiltottam, mert ronda szavakkal támadott. Csak így tudta feldolgozni a visszautasítást.
Régen el is felejtettem volna, ha tavalyelőtt nem ír nekem egy nő. Így indított: mit akarsz te az én férjemtől?
Csak ültem és bámultam az üzenetet. Pár perc alatt kiderült, hogy annak a szerencsétlen, furcsa srácnak a felesége, akivel egyszer találkoztam. Állította, hogy én nem hagyom békén az ő férjét. Na, erre varrjunk gombot! Csendben elmagyaráztam neki, hogy én aztán nem zaklatom a párját, ha meg igen, akkor a férje mutasson már egy üzenetet, hívást tőlem. Bizonyítsa be! Tudtam, hogy ez lehetetlen, mert egyetlen sincs tőlem. És akkor még felesége sem volt. Tudtommal. Átbeszéltük, megértette. Azt mondta, hisz nekem.
Rá két hónapra, karácsony napján messengeren jött egy Boldog karácsonyt üzenet. Ejnye, nézem… Ilyen jóban azért nem lettünk. Mielőtt azonban levegőt vehettem volna, érkezik 25 karácsonyi, családi fotó ezzel a szöveggel: ezt akarod te szétbarmolni? És utána ömlesztve csúnyábbnál csúnyább mondatok, amelyben tudatja, hogy én mi vagyok. Olyan közönséges és alpári stílusban, amely a párját ritkítja.
És még 25 kép… Én meg lefagyok.
Mit mondhatott neki az a pasi, hogy megtalált? Miért engem? Hisz csak egyszeri randi volt. Csak egy találkozás. Semmi szex, csak beszélgetés. Elmúlt vagy 6 év… Honnan vett elő engem? Mintha jeges vizet öntenének a nyakamba, úgy hullott a mocskos szitokszó rám.
Levegőt vettem. Csak annyit írtam, hogy semmi közöm hozzájuk, hagyjon békén. És letiltottam.
Ez az eset után felszínre hozta bennem a gyanút. Lehet, hogy ő zaklat? Mit hihet el egy nő a férjének? Hogyhogy nem kéri, hogy mutassa meg az állítólagos zaklatást? Miért épp én? Miért ennyi idő után?
Az egymillió tolakodó kérdés elmúltával megnyugodtam. Úgy hittem, ügyesen reagáltam a semmire. Azaz semmi történésre. Erre most itt van ez. Furcsa.
Mindenki azt hiszi, vele nem történnek meg hasonló dolgok, mert a filmek mégiscsak filmek. Távoliak, olykor ostobaságok. Ha ott sikoltoznak, ijedeznek, a meleg szobában, nem fáj a félelem, nem jár át a valódi rémület.
És aztán történik valami, amitől valós lesz a film… Vagy közelít a valósághoz. Mindenesetre meg tud rémíteni…
Hogy mindez még élethűbb legyen, a macska kaparni kezdi az ablaküveget. Ha nem néztem volna oda, akkor most felordítanék. Szerencsére nincs gond. Csak azt jelzi, ideje van a vacsorának. Mielőtt azonban kilépek az ajtón, szétnézek… Sehol senki. És ez így van jól.
fotó: Pinterest
