Zárt szív

A tanyán békésen legelésztek a lovak. Hűvös tavasz volt az idén, nehezen akarta átadni a helyét a február a márciusnak. A nap erőlködött, de a sugarai még nem simogattak melegen.

Juli nézte a közeledő autót és már látta a két integető kislány fejecskéjét. Az egyik szőke volt, a másik barna. Az egyik vékony, inas, a másik gömbölyű, esetlen mozgású. Mintha nem is testvérek lettek volna. Jobban nem is különbözhettek volna egymástól.  Lillának be nem állt a szája, folyamatosan mesélte a történeteit, alig tudott másra figyelni önmagán és a meséjén kívül.

 
 

Ezért is ment neki nehezen a lovaglás. Nem tudott koncentrálni. Minden szavából kiérződött, hogy a világ közepének hiszi magát. Dacos kis arcával azt közvetítette, minden és mindenki érte van.

Laura, a másik lány mindig nyugodt volt. Vagy közömbös. Juli kezdetben azt hitte, életunt a maga kilenc évével, de aztán rájött, ebből a kislányból süt a szomorúság. Ritkán mosolygott, inkább csak fintorra húzta a száját. A szeme meg-megrebbent, ha nevét hallotta anyja szájából, de nem mutatta, hogy a lelkében összetört virágcserépként ül a bánat.

Amikor a kocsi megállt, a lovak felkapták a fejüket. De utána békésen legelték a gyér füvet.   Addig rá sem hederítettek az érkezőkre, amíg a kisebbik visongva nem szaladt feléjük egy zacskó almával.

A lányok anyja úgy indult el Juli felé, mintha fájna neki az ottlét. Óvatosan lépkedett, nehogy az új cipője, ami fekete és méregdrága szerzemény volt, érintse a földet. Ha tehette volna, repült volna. Gyűlölt kijárni a tanyára. Még jobban gyűlölte a lovakat a szagukkal együtt. De hát manapság, aki valamicskét ad magára, az lovagoltatja a gyerekeit. Márpedig ő és a férje nem hagyhatta, hogy a két lány valamiben lemaradjon a többitől. Igaz, hogy Lillácska aznap nem akart jönni, mert plázázást ígért neki egy kósza pillanatban, amikor elfelejtette, hogy a péntek a lovaglós napjuk.

Bezzeg Laura örömmel ugrott fel a kanapéról, amikor szólt, indulniuk kell. Az alma is neki jutott eszébe, amit most a kis szemfüles szöszke 6 éves kitépve a nővére kezéből a lovakhoz visz. Laura soha nem ment a lovak közelébe, talán csak a legelső alkalommal, ahogy ide jöttek. Az almát sem értette…

A kisebbik, a szebbik volt a kedvence. Pontosan olyan volt, mint ő kiskorában. Élénk, beszédes, elbűvölő. Nem volt olyan ember, akit ártatlan kék szemeivel le ne vett volna a lábáról. Ha kellett, hisztizett, toporzékolt, ha kellett hízelgett, de mindent elért, amit csak akart. Ahogy ő is. Ezért is imádta annyira.

Bezzeg Laura. Anyaszemmel sem volt szépnek mondható. A semmilyen haja jótékonyan elfedte nagy, kerek arcát. Egyre jobban elhízott. Lusta volt és folyton unatkozott. Ha unatkozott, akkor pedig evett. Így persze hízott is. Próbálta valahogy visszafogni, de aztán rájött, hogy hagynia kell. A nagyobbik lánya már csak ilyen. Majd lefogy, ha egyszer a tükörbe nézve meglátja önmagát.

Lilla épp Pitypangot etette a karámon kívülről. A ló békésen tűrte, hogy a hebrencs kislány paskolja a fejét.

Juli csak azért nem szólt rá, mert tudta, hogy Pitypang végtelen türelemmel van mindenki iránt.
– Jó napot, Júlia – köszönt az anyuka, közeledve az oktatóhoz. Rá sem nézett, mert a cipője sarkára ragadt sár sokkal jobban izgatta. – Szép napunk van. Lillácska baba alig várta már, hogy jöhessen!

Az oktató ránézett az anyára és mosolyogva bólintott. Látta az elkényeztetett dámát, aki a cipőjével vacakol, és a szőke kis majmot, aki elfelejtett köszönni, de úgy tömi a lovat, mintha azt eddig senki nem etette volna.
Viszont a nagyobbik lány, a csendes, nem volt sehol. Aztán őt is észrevette. A fűben valamit talált, ott guggolt. Azzal volt elfoglalva teljes odaadással.
– Szervusztok, lányok! – mosolyodott el újra. Tudta, hogy a mosoly átsegíti azon a haragon, amit a nő iránt érzett minden héten. Hónapok óta tapasztalta, ahogy a két lány között különbséget tesz.

Megfigyelte, hogyan csüng majomszeretettel a kisebbiken és hogyan néz át a kövérkésen. Egyszer még hallotta is, amikor hideg hangon rárivallt a nagyobbikra, hogy ne zabáljon még itt is!
– Akkor kezdődhet a tanulás? – fordult Lillához, aki alighogy befejezte az etetést, máris mesélésbe kezdett volna.
Az anyuka bólintott és gyorsan közölte, hogy el kell mennie, de egy óra múlva itt lesz, és ugye nem gond, ha addig Laura is itt marad. Ellesz, biztosan nem fog unatkozni, ahogy mellette szokott.
Juli nem bánta. Lilla időközben felvette a kobakját, belebújt gerincvédőjébe és várta, hogy engedélyt kapjon a felszállásra.
– Tegnap Bence homokot szórt a hajamba, pedig már nem vagyunk dedósok, de anya azt mondta, hogy csak azért, mert tetszem neki. És azt is mondta, hogy én minden fiúnak tetszeni fogok a világon, mert szép vagyok. Tudom, hogy az vagyok, mert sokan mondják és látom is, hogy mindenkinek tetszem – és mondta megállás nélkül.
– Rendben Lilla, de most igyekezz felszállni! A lábad ügyesen helyezd a kengyelbe! – szólt rá a kislányra, akinek szómenése volt.

Ahogy fenn volt a nyeregben, elhallgatott. Unta a lovaglást, de nem merte mondani.
– Inkább maradok – hangzott a tömör válasz.
– Nem lesz gond? Nem fogsz unatkozni? – jött az újabb kérdés. De csak egy szomorkás fejrázás volt a válasz.

Laura soha nem akart felülni a lóra.  Fél éve jártak lovagolni, de a kislány még egyszer sem kérte, hogy felülhessen. Egyetlenegy alkalommal sem akarta megsimogatni a lovakat. Juli soha nem erőltette a dolgot. Azt gondolta, eljön majd az ideje ennek is.

Lillácska nagyon kedvetlenül csinálta feladatokat. Szétszórt volt, figyelmetlen és panaszkodott, hogy a nyereg kemény, hogy Pitypang akaratos. Pedig a ló kezelhető volt, és mindenben követte a gazdája utasítását. De a kislány csak nyafogott vagy pukkancs módon hallgatott.

Juli nem szerette ezeket az órákat. Egy ideje Lillát sem szerette tanítani. Rossz hangulatban teltek a percek. Végig csak az járt a fejében, hogy érjen már véget ez a kínlódás, mert a lányka semmit nem élvez belőle.

Szemmel láthatólag unta az egészet, nem szívesen hajtotta végre a feladatokat. Juli próbálta kicsit erőltetni a jókedvet, de nem ment. Feladta.
30 perc végeztével visszaindultak a felső karámba. Juli fogta Pitypang kantárját és munkája hiábavalóságán mérgelődött.

Lilla még arra sem ügyelt, hogy helyes tartással üljön a lovon, nemhogy a többi kérésére. Ha ez az első ilyen óra lett volna, nem bánja, de már a sokadik volt a kislánnyal. Próbált vele a múltkor beszélgetni erről, de a kislány csak annyit mondott, hogy nincs kedve lovagolni.

Az anyuka még nem volt sehol. Vajon hol késik?  Laurára nézett, aki megbűvölten nézte a lovat. Ahogy eddig még soha. Julinak ekkor csodás ötlete támadt.
– Felülnél? – kérdezte melegen csengő hangon.
– Hát szabad? – csillant fel a kislány szeme. – Anya azt mondta, hogy a lovak nem szeretik a kövér gyerekeket.
Juli megmerevedett. Ezt mondta? Próbálta elrejteni döbbenetét. Ilyen nincs. Ilyet nem mond egy anya. Vagy mégis?
– Gyere, segítek! Próbáld csak ki! Lilla, hozd ki légy szíves a barna kobakot az istállóból!
De Lilla nem mozdult. Gúnyos arckifejezésén látszott, hogy esze ágában sincs teljesíteni a kérést.
– Légy szíves, most! – szólt rá Juli villogó tekintettel és a kedves kérés már kemény utasításnak hangzott.
A kislány érezte, nem ellenkezhet tovább. Elindult, de a lehető leglassúbb léptekkel. Aztán csak visszaért, mert azt a pár lépést nem lehetett a végtelenségig lassítani.
– Anya azt mondta, hogy csak én lovagolhatok! Az én órámat fizeti – mondta undok hangon. A szeméből sütött a az irigység.
– Nem baj, ez most ajándék lesz – nevetett fel Juli hangosan.

Egy pillanat múlva Laura már Pitypang hátán ült. Juli futószáron engedte körözni lépésben a lovat. A kislány, aki a földön lomha volt és esetlen, úgy ült, úgy tartotta magát, mint aki lóra született. Combjával finoman szorította a ló oldalát, a sarkát pontosan úgy szorította le, ahogy a nagyok. Juli elámult. Egy vérbeli lovas volt születőben a szeme láttára.

A kislány kipirult, ragyogott a tekintete és olyan boldogság ömlött el az arcán, amilyen a húgáén egyszer sem a fél év folyamán. Otthon volt. Megérkezett. A ló hátán végre boldognak érezte magát.
– Nagyon szép a tartásod, Laura! Ügyes vagy! – dicsérte meg Juli. – Fantasztikus, hogy először ülsz a lovon, de ez mennyire nem látszik rajtad!
A kislány szája fülig ért.
– Megpróbálod az egyik kezeddel elengedni a kantárt? – kérdezte Juli.
Laura azonnal megtette. Aztán a másikkal is. Sugárzott belőle a magabiztosság.
Ekkor érkezett meg az anyja. Lilla repült a karjaiba.
– Ugye, nem bánja? – kérdezte Juli a nő felé fordulva, ahogy lesegítette Laurát a lóról. – Ez a kislány vérbeli lovas lesz! Hihetetlenül bátor és elszánt.
Az anyuka nem mosolygott.
– Semmi baj – mondta unottan. – De ugye Lilla is ügyes volt? Mert ő már kiskorától imádja a pónikat. Ő aztán igazi nagy lovas lehet, mert időben elkezdtük a taníttatását.

Juli nyelt egyet. Ránézett Laura piros arcára és látta rajta a csalódottságot. Még most sem, ebben a gyönyörű pillanatban sem dicsérte meg az anyja. Nem örült a sikerének, nem mondott egy jó szót sem. Amióta csak eszét tudta, így volt ez. Az anyja keresztülnézett rajta.  Mintha ő nem is létezett volna. Soha egy pillanatig nem látta anyja szemében azt a rajongást, amit akkor, amikor az a húgára tekintett.
Csak a kicsit dédelgette, szeretgette. Őt meg elviselte.
– Igen, Lilla is az volt – mondta Juli halkan.

Nagyon rossz gondolatok keringőztek a fejében. Csak nehezen tudta visszanyelni azt, ami a szájára tolakodott. Szívében mélyen lerakódott a bánat. Végtelenül sajnálta a nagyobbik lányt, akinek ez a kereszt jutott. Egy életen át küzdenie kell majd olyasmiért, aminek természetesen kellett volna áradni feléje. Az anyja szeretetéért…
– Na, induljunk lányok, még sok dolgunk van – mondta flegmán az anyuka. – Akkor jövő héten?
– Igen, pénteken – hangzott a válasz.

Jövő héten, egy újabb pénteken – gondolta Juli.  Akkor megint látnia kell, hogy egy anyai szív hogyan tud kulcs nélkül is bezáródni.

fotó: Pinterest

Imre Hilda
Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here