– Akkor utazunk? – kérdezte szinte sikítva Noémi.
– Mi az, hogy! De nem ám három napra, hanem tízre! A szállás ingyen van! – mondta mosolyogva Liza.
– El se hiszem, hogy ezt kitaláltuk! Legyen ez a mi ajándékunk egymásnak! – Noémi szája fülig ért. Kedvelte Lizát, de azért voltak fenntartásai a nyaralással kapcsolatban. Mindenekelőtt az, hogy a másik sokkal, de sokkal csinosabb volt, mint ő. Amolyan ötven kiló vaságyastól, de a teremtő mégis adott mellet a karcsú derékhoz. Bezzeg nála! Vele szemben is adakozó volt, csak épp mindenhová juttatott ajándékaiból. Így lett kerek feneke, de vaskos combja, vastag karja, és telihold képe. Máskor nem panaszkodott volna, mert jókedvet is kapott hozzá, de ott majd le kellett vetkőznie, és az nem feltétlenül a nagy vidámság.
Liza nagybátyja nagyvonalú ajánlatát, hogy használják nyugodtan a boglári nyaralót, nem lehetett kihagyni. Kétszintes ház volt, hatalmas kerttel, és június közepén, a panelrengetegben paradicsomnak tűnt. Tény, hogy a tenger az tenger, de kit érdekel, ha pasivadászatra mennek.
Mindketten egyedülállók voltak több-kevesebb sikertelen kapcsolattal a hátuk mögött, és harmincat meghaladva mindketten érezték, ideje lenne megállapodni. A felhozatal azonban gyenge volt. Vagy huszonéves gyerekek próbálkoztak be náluk, vagy egészen vén trottyok, akik kapuzárás előtt még szívesen haraptak volna a friss húsból. Noémit az is zavarta, hogy Liza nem volt különösebben okos, sőt mi több, közönséges volt olykor-olykor. Mégse mondhatott nemet erre a meghívásra.
Egy hét múlva felpakolva mindennel, átkozva a tavalyi fürdőruhát és elszakadt strandszoknyát, elindultak.
Boglár maga a csoda volt Pest után. A fák még haragoszöld köpenyben ragyogtak, Balaton illata volt még a fűnek is. Első este azonnal belevetették magukat az éjszakába, átmentek Siófokra, de nem történt semmi. Másnap sem. Liza szerint láthatatlanok voltak, mert az ő korosztályuk már a süllyesztőbe való. A szórakozóhely és a part is tele volt egyforma tinédzserrel. Mindegyik haskirakós pólót viselt és haját gondosan kivasalta. Alig lehetett őket megkülönböztetni egymástól. Magabiztos járásuk, egyenes hátuk jelezte, hogy tisztában vannak azzal, hogy az övék a világ.
A két barátnő összenézett és fanyalogva hazaindult éjjel kettőkor, pedig egyikük sem volt fáradt. Harmadik, negyedik nap már nem is próbálkoztak. Kicsit fürödtek, aztán otthon unatkoztak és kezdték úgy érezni, az egész út egy nagy csalódás.
Noémi váratlanul kiakadt. Közölte, hogy táncolni akar. Keresett a telefonján valami jó zenét, és felhangosította.
– Nem bírom a punnyadást! – ordította, miközben rázta hosszú, fényes haját.
A szomszéd, akit addig észre sem vettek, kiállt a teraszára és őket nézte. Nem szentségelt, de látszott rajta, hogy ideges. Bement, aztán pár perc múlva megjelent újra. Liza átnézett rajta. Bikinijét igazgatta és az járt a fejében, hogy vétek ekkora házban ketten lenniük. Kár volt Noémivel jönnie, jobb lett volna sok embernek szólnia, hogy igyanak, mulassanak, mint eggyel várni, hogy hátha ejtőernyőn leereszkedik kertjükbe a szerelem.
A férfi nem bírta sokáig. Belebújt a pólójába és elindult feléjük. Noémi még mindig magát rázta az éktelenül hangos zene ritmusára, észre sem vette, hogy már a kerítésnél integet. Liza felállt, végignézett magán és ringó léptekkel vonult a pasashoz.
– Ne haragudjatok, de nagyon hangos a zene! – mondta az idegen.
– Igazad van, de nyaralunk…Ki akarjuk ereszteni a gőzt, és nincs késő este, nem? – kérdezte Liza, miközben alaposan végigmérte a szomszédot. Fiatalabb lehetett nála, huszonöt körüli. Átlagos volt, csak a szeme kirívóan zöld. Ilyet még nem is látott. Azt hitte, hogy zöld szem csak városi legenda.
– Lehet, de a fiam nem tud aludni! Megtennétek, hogy kicsit halkabbra veszitek?
– A fiad? Te most viccelsz?
Liza hangosan felnevetett. Szórakozik ez a csóka, kérdezte magában gúnyosan.
– Nem, komolyan mondom. Ötéves, jó lenne, ha napközben tudna egy keveset aludni.
– Aha – bólintott Liza, de még mindig nem hitt neki. A fiú megfordult és visszaballagott.
– Mit akart? – ordított oda a táncos lábú.
– Nem bírja a zajt. És a gyerekére fogja – kiáltotta Liza, de úgy, hogy biztosan lehetett hallani két házzal arrébb is.
A másik azért észbe kapott. Levette a hangot és elterült a nyugágyon.
– Biztosan csak kitalálta a gyereket ez a fiúcska – gúnyolódott Liza fél órával később. – Unom már, hogy mindenki meg akarja mondani, mit csináljunk. A 21. században élünk, szabadság van. Nem kellene korlátok! Élni akarok és kész.
– Most is élsz… Jobb, ha nem veszekszünk itt senkivel. Nem bírom, ha valaki haragszik rám.
– Mi lenne, ha házibulit rendeznénk este?
– Ugyan, hisz alig ismerünk valakit?
– Na és? Tegyük fel a netre, és nem hiszem, hogy ne jönne össze harminc ember. Elférünk, és legalább ismerkedhetünk is.
– Szerinted, nem lesz gond?
Liza megrántotta a vállát.
– Majd kérj engedményt ettől a kis hazugtól. Szemközt nem lakik senki, mellénk fiatalok jöttek, őket meg áthívjuk. Muszáj történnie valaminek, hogy ne unjam halálra magam.
A 21. század technikája valóban csodákra képes, ezt megtapasztalták. Boglár összes szórakozni vágyó embere megjelent a házukban este kilenckor, és mind hozott piát literszámra. Pedig eléggé eldugott helyen laktak.
Alighogy nőni kezdett a tömeg, megjelent a srác, akitől persze nem kértek engedélyt. Feldúlt arccal támadt Lizára, aki egy üveg sört szorongatott a kezében.
– Nektek elment az eszetek? Ti azt hiszitek, hogy nyaralás alatt mindent lehet? Én is szeretnék pihenni, meg a fiam is.
– Jó, jó! – bólogatott Liza. – Ne légy már olyan dühös. Igyál valamit inkább! Mi se azért jöttünk ide, hogy azt nézzük, hogyan nő a fű.
– A fiam beteg, pihennie kell, ti meg úgy ordítoztok, hogy hat utcával arrébb is hallani lehet!
Noémi nem bírta tovább, közelebb lépett hozzájuk.
– Ígérem, nem fog sokáig tartani a buli! És ne találd ki, hogy van gyereked, egyszer sem láttuk. Nyugodtan csatlakozz hozzánk, rád férne egy kis feszültségoldás.
A fiú megvetően végig mérte, majd megfordult és kirohant. Ettől az apró incidenstől eltekintve hajnalig mulattak. Mindkét nő pocsolyarészegre itta magát, de nem bánta. Nem is emlékeztek másnap szinte semmire, mégis jókedvük volt. Az ismerkedés nem ment jól, de legalább nem unatkoztak.
Úgy döntöttek, délután meg kell mártózniuk a Balatonban, mert szűnni nem akaró fejfájásukon már semmi más nem segíthet.
Liza morogva vonszolta magát a partra, és szinte azonnal elaludt a törölközőn egy fa alatt. Noémi magányosan téblábolt, evett egy lángost, és undorodva figyelte a sikoltozó gyerekeket, az elhízott családanyákat és lusta férjeiket. Amikor már nem bírta tovább, beleóvakodott a vízbe. Pancsolgatott egy ideig, majd úszásra adta fejét. A hűs víz megnyugtatta, de csak addig a pillanatig, amíg a görcs meg nem fogta a lábát. Hiába próbálta kiszabadítani magát, valami húzta lefelé.
Csak egyetlen egyszer tudott kiáltani, de az is inkább hörgéshez hasonlított. Érezte, hogy minden erő lefelé cibálja.
Amikor magához tért, a parton feküdt, mellette térdelt utálatos szomszédja és egy kisfiú.
– Élek – mondta.
– Igen, szerencséd volt. A fiam vette észre, hogy elmerülsz.
Noémi a kisfiúra pillantott, és elmosolyodott.
– Élek – suttogta még egyszer.
Majd megint a gyerekre nézett és rettenetesen szégyellte magát.
