Robert/Rose
Amikor kiléptem a fogadóból, hevesebben kezdett dobogni a szívem. Mégiscsak hazamegyek, ez visszavonhatatlanul megszületett bennem. A szívem nem enged más lehetőséget. Többször hátranéztem, de nem követett senki. De miért is követne bárki egy egyszerű, szurtos kis matrózfiút? Gyors léptekkel haladtam, tudtam, így fél óra alatt otthon lehetek. Az utcánk sarkán erőt vett rajtam az izgalom…Mi van, ha otthon van mostohaapám? Mi van, ha nem tudok belopózni? Mi lesz, ha elkapnak, és nem engednek vissza többé Árnyékra? Anyámnak szánt levelemet még szorosabban markoltam, és próbáltam remegő lábakkal tovább haladni. Házunk csendesnek tűnt. Szinte kísértetiesnek. Semmilyen zaj nem szűrődött ki az ablakainkból. Aztán eszembe jutott, hogy anyám valószínűleg templomban van, mostohaapám a boltjában, testvéreim pedig elfoglalják magukat kemény munkával. Már csak a szolgálókat, főleg az éles szemű, éles nyelvű Mary-t kell kijátszanom.
A hatalmas fakapunk hangtalanul nyílt. Még szerencse, hogy nem nyikorgott a kulcs se, pedig igen berozsdált már. Végiglopakodtam az udvaron, fel egyenesen a szobámba. Valami isteni szerencse járt a nyomomban, mert senki nem vett észre. A ház majdnem üres volt. Csak a konyhából szűrődött ki némi zaj. Készült a vacsora. Jó lett volna megmosakodni. A szobámban nem volt víz, de a húgom szobájában mindig állt egy teli vödör. Gyorsan a lavórba öntöttem, és lecsutakoltam magam. Még arra is maradt elég, hogy megmossam a hajam. A koszos vizet kilöttyintettem a hátsó ablakon. Már csak ruhát kellett szereznem.
A szakácsnő fia, Mat, fiatalabb volt nálam, de igen sovány volt. Gondoltam, a ruhái jók lesznek rám. Beosontam a fiúk szobájába, de egyetlen használható holmit sem találtam. Aztán eszembe jutott, hogy az öcsém, Andrew ruhái is jók lehetnek. Három évvel volt csak fiatalabb, de alkatra megegyeztünk. Kár, hogy apám nem láthatta felnőni. Büszke lett volna rá. Gyorsan a zsákomba gyömöszöltem pár inget, nadrágot, alsóneműt, közben megpróbáltam a lehető leggyorsabban átöltözni. A szívem végig a torkomban dobogott.
– Rose, te vagy az? – hallottam meg a húgom hangját váratlanul. Az ajtóban állt, csak nézett döbbenten, majd odarohant hozzám, és ahogy átölelet, sírni kezdett.
Ettől féltem a legjobban. Hogy Jenny rám talál.
– Ne sírj, Jenny és maradj csendben! – szóltam rá erélyesen. – Én vagyok az, de nem szabad senkinek sem megtudnia, hogy itt vagyok.
– Rosie, kérlek! Ugye, most nem mész el? – zokogta az ingembe fúrva a fejét.
– El kell mennem! Nem tudom neked elmagyarázni, hogy miért, de muszáj. Most pedig hagyj öltözni.
A hangom kegyetlennek tűnt, de nem akartam elérzékenyülni. Hogyan is mondhattam volna el egy kilenc éves kislánynak, hogy milyen a mostohaapja? Jenny erre még hangosabban kezdett sírni. Átöleltem és megsimogattam fürtös fejét.
– Kicsikém, elmondok egyszer mindent, de most nem lehet. Mondd meg anyának, de csak neki, hogy élek és jól vagyok! Ezt a levelet pedig add oda neki!
A kishúgom hallgatott, közben csendesen folytak a könnyek az arcán. A levelemet szorosan megmarkolta, mintha kapaszkodott volna bele. Pillanatok alatt végeztem az öltözködéssel. A hajam megint eltűnt a sapkám alatt. Megöleltem Jenny-t és megígértettem vele, hogy hallgatni fog mindenről. Nem szólt, csak bólintott. Olyan gyorsan és hangtalanul, ahogy jöttem, kiosontam a házunkból és próbáltam minél gyorsabban eltávolodni még az utcánktól is. Jenny arca előttem lebegett, de bárhogy sajnáltam, én oda vissza nem mehettem már.
Barbár Greg
Miután befejeztük Joe-val a cseppet sem kiadós ebédünket, sietősen el is váltunk egymástól. Nem tetszett nekem a fizimiskája, éreztem, hogy valami rosszban sántikál. Ezek ellenére kíváncsi voltam, mit is talált ki a számomra. Biztos, ami biztos, csizmámba rejtettem egy hegyes tőrt. A szajhák negyede felé vettem az irányt. Ez nem elég pontos kifejezés, mert Londonban a nők igen könnyen adták magukat. Sok helyen álldogáltak a koszos falnak dőlve és lesték az aznapi prédát. Rusnyák voltak, fogatlanok és koszosak. Nem is értettem, hogyan vetemedhet férfi arra a gondolatra, hogy a közelükbe menjen.
Azért volt köztük egy-két rendes, becsületes nő. A Vörös Angyal tulajdonosa is ilyen volt. Régi barátság fűzött hozzá, még soha be nem csapott. Csodaszép nő lehetett valaha, de most már az idő vasfoga megrágta őt is. Talán negyven lehetett, de még karcsú volt, bár már ősz szálak vegyültek barna hajkoronájába, és finom szarkalábak csúfították a szemét. De nevetni azt tudott. Az utca végén is hallani lehetett kacagását. Mindig vidám volt. Szinte semmit nem tudtam róla, a múltjáról soha nem akart beszélni, de éreztem, hogy nem lehetett könnyű élete, mégsem panaszkodott. Olyan nő volt, amilyennel alig találkoztam életemben. Tudott hallgatni. Meg tudta hallgatni az embert, figyelt rá, és még egy-két jótanáccsal is ellátta az illetőt. Már akit szeretett. Engem kedvelt. Ha Londonba vitt az utam, mindig felkerestem. Legfőképpen azért is, mert ő volt pénzem őrzője. A Vörös Angyal nagyon forgalmas ház volt. Emily tudta, hogyan irányítsa. Tiszta lányokat tartott, és orvossal is megvizsgáltatta őket rendszeresen. A kapu is bordóra volt festve, hogy messziről észrevehető legyen. Felette lógott egy lámpás, amit egy angyal tartott.
A kopogtató viszont egy vicsorgó ördögfej volt. Megfogtam és erősen bezörgettem. Semmi válasz nem jött. Még egyszer megpróbáltam.
– Megyek már, de sürgős lehet! – kiabálta egy igen kellemetlen női hang. Egy kócos, szőke lány engedett be.
– Jó napot, kedves uram! – mosolygott, ahogy meglátott. Elöl hiányzott egy foga. Nem volt túl megnyerő.
– Miben lehetek a szolgálatára?
– Emily-t keresem. Szólj neki, hogy Greg van itt.
Értetlenkedve csóválta fejét. Láttam, hogy új itt.
– Milyen Greg? – nevetett rikácsolva foghíjas szájával.
Kicsit mérges lettem, de igyekeztem palástolni.
– Menj, és csak annyit mondj neki, hogy Greg jött hozzá. Szedd a lábad!
Nagy nehezen megfordult és betámolygott. Ekkor tűnt fel csak, hogy részeg.
Patkány Joe
Miután követtem Robertet, láttam, hogy eltűnik az egyik kapu mélyedésében. Arra gondoltam, érdeklődni kezdek utána. Megállítottam egy rongyos kis kölyköt az utcán, aki fadarabkákkal futkosott, és a ház felől kérdezősködtem. De csak nézett rám bután a vizenyős szemeivel, és nem tudott használható információt adni. Vártam egy ideig, igyekeztem kevéssé feltűnő lenni. Kis idő múlva arra jött egy lány. Nagyon fiatal volt. Ugyanolyan vörös haja volt, mint Robertnek, de bájosabb volt az arca, ragyogóbb a mosolya. Nála elragadóbbat még soha nem láttam. Ruganyos járása, karcsú alakja első pillanatban elbűvölt. Nem sokat gondolkodtam, határozottan hozzáléptem.
– Kisasszony, kérem ne ijedjen meg, csak szeretném megtudni, ki lakik abban a bordótéglás házban! – szólítottam meg könnyedén.
Felriadt gondolataiból, és elmélázó arccal ennyit mondott:
– Keress valakit az úr? Talán a mostohaapámmal van dolga?
– A mostohaapjával? Ön itt lakik? – Hát persze, most esett le, hogy ez a lány teljesen úgy néz ki, mint Robert. Csodálkozásomat próbáltam palástolni.
– Nem, kisasszony, csak tudni szerettem volna, kié ez a bájos házikó… – Ennél nagyobb ostobaságot nem is mondhattam volna. Iszonyú mérges lettem magamra.
– Ez a ház Robert White-é, az édesapámé, aki öt évvel ezelőtt meghalt. Segíthetek valamiben? Talán posztóért jött?
– Nem, nem…Majd egy másik alkalommal. Legyen szép napja, hölgyem – hebegtem és mély meghajlás után igyekeztem minél gyorsabban elhagyni a környéket.
Szóval ebből a házból menekült Robert vagy ki tudja hogyan hívják, a hajómra. Az ő húgát szólítottam meg merő véletlenségből. Vajon mi vihette rá, hogy ifjú hölgyként ilyen veszedelembe sodorja magát? Egyáltalán nem lehetett biztos abban, hogy a kapitány, ha megleli a hajón, nem dobatja cápák közé, vagy nem teszi ki egy lakatlan szigeten. Óriási bajban lehetett, vagy a kétségbeesés sarkallta arra, hogy ilyesmit tegyen. És most mégis hazament? Ez hatalmas ostobaságnak tűnt. Nem vártam meg, hogy marad-e, hanem ezzel a titokkal a tarsolyomban ballagtam tovább, hogy megkeressem még régi cimborámat, Szikla Tedet. Szükségem volt rá… Ám még előttem állt a vacsora is a szépséges Améliával, és a váratlan vendégünkkel, Greggel is. Izgalmas estének néztünk elébe.
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
