A 21. század hírvilága a szörnyűségekre épít. Lassan azonban hozzászokunk a tragédiákhoz, mivel egyre nagyobb borzalmaknak vagyunk kitéve, ha olvassuk a netet vagy híradót nézünk. A halál beköltözött a nappalinkba, és alig van olyan pillanat, amikor nem borzalmakról hallunk: lezuhant, meghalt, brutálisan megtámadta, megerőszakolta, elgázolták, belefulladt… Már fel se kapjuk a fejünket, mert egyetlen védekezést találunk csak: nem halljuk meg, netán azt gondoljuk, nem lehet közünk hozzá és ez megnyugtat bennünket.
Van mégis egy olyan témakör, amely mellett nem lehet így elsiklani. Egyre többször fordul elő, hogy a problémái elöl menekülő, azt feldolgozni nem tudó felnőtt a halált választja, és magával viszi gyerekét is.
Amikor még nincs családunk és gyerekre vágyunk, nincs olyan józan, szeretettel teli ember, aki ne azt gondolná, hogy ha lesz gyereke, annak a legjobbat fogja akarni. Megtesz majd mindent érte, hogy kevés bántás érje, hogy jobban boldoguljon, mint ő valaha, és ha lehet, legyen boldogabb, mint ő bármely pillanatában. Ezt természetesnek vesszük, mert azt mondjuk, a gyerekem az életem, a mindenem. Rendes körülmények között képesek vagyunk bármire, hogy ezt fenntartsuk.
Viszont egyre gyakoribb, hogy váláskor és egyéb családi perpatvar rendezésekor az anya vagy az apa úgy dönt, ha megöli magát, nem ad lehetőséget gyerekeinek sem az élet folytatásához. Leugrik vele a toronyházról, megmérgezi, leszúrja és egyebek. Egyetlen kérdés merül fel ilyenkor bennünk: miért?
Tudjuk, hogy az öngyilkossági statisztikákban mindig is elöl szerepelt Magyarország, évszázados „hagyományai” vannak, de régebben azok, akik nem tudtak a további fájdalommal együtt élni, úgy mentek el, hogy a családjukat nem bántották. Vajon mi motiválja a szülőt, amikor bántani akarja azt, akinek ő adott életet? Elgondolni sem egyszerű, hogy meglátogat hétvégeken a gyereked, és te úgy döntesz, megölöd, hogy ő se élhessen, ha neked rossz? Miért veszik el ezek az emberek az életet a legféltettebb kincsüktől? Miféle ördögi sugallat lehet az, amely azt mondja, hogy álmukban végezzenek velük, hiszen ártatlanok, ők még tele vannak reménnyel, tervekkel, előttük áll az élet nevű kaland, a szerelem. És ekkor valaki elvágja életük fonalát. Maga a cselekedet elképesztő kegyetlenséget sugall, de megtétele után, a szülő még él…Nem halt meg azonnal és látnia kell mit tett. Látnia kell, mire volt képes, mint ember. Nem mondhatom, hogy állat, mert a legtöbb állat tűzön-vízen át harcol a kicsinyéért. Miben reménykedik az ilyen? Hogy a másvilágon jobb lesz, mert vele lesznek? Hiszen onnan vissza sose jött még senki, hogy igazolja ezt? Vagy annyira önző és elborult, hogy nem képes megengedni gyerekeinek, hogy nélküle éljenek?
A napokban meghalt két fiatal lány, akik csak azt tudták, hogy apjuknál alszanak el, és egyikük sem sejtette, hogy az lesz utolsó éjszakájuk. Az ember feljajdul ezt olvasva, és tisztában van vele, hogy nem ép ésszel és lélekkel végzett velük az, aki őket a világra kérte, de akkor is? Miért nem élhetett két lány, vagy más kisfiú, kislány, ha szüleik nem tudták feldolgozni a fájdalmukat? Milyen mélységes bugyra van a pokolnak, ami őket várja, mert más nem lehet, hiszen mindent elvettek, amit adhattak?
Az emberi élet szent. Valaha nem kerülhetett megszentelt földbe egy öngyilkos, mert isten ellen a legnagyobbat vétkezte. Ma azonban elmondhatjuk, hogy a lehető legszörnyűbbet tette, amit szülő tehet gyermekével. Még egy elhanyagolás, egy érzelmi nullaság is lehet jobb, mint megölni a saját véremet.
Az is megfigyelhető, hogy mostanság az apák is gyakrabban választják ezt a megoldást. Alig győzünk felocsúdni a sokkból, amikor nem rég egy apa lelőtte a fiát láthatás után. Aztán egy anya szúrta le a gyerekét, egy másik vonat elé ugrott velük és sorolhatnám…Most pedig két eleven nagylány, két kamasz, aki este még biztosan unottan telefonozott, másnapra talán mozizást beszélt meg, vagy csak szimpla plázázást, de apjuk egyszerűen megölte őket. Mit érezhet az anya, aki csak elengedte őket az apjukhoz, ahogy máskor? Hogy lehet ezt feldolgozni?
Mivé lettünk mostanában, ha már a gyerekeink élete sem szent? Annak kell lennie mindig, mindenkor. A saját fájdalmunk, gyűlöletünk, kilátástalanságunk nem, hangsúlyozom, NEM fordulhat ártatlan gyerekeink ellen. Társadalmunk, a 21. századi média által átprogramozott, a netet magunkba olvasztott lelkünk, beteg. Gyógyításra szorul. De ennek árát ne a gyerekeink fizessék meg! Hadd legyen számukra tisztább és fényesebb a jövő, ha már a miénk nem mindig az!
Kép forrása: Pinterest
