A kék szempár

Gizike néni az utcánkban lakik, nála van a titkos recept a világ legfinomabb házi krémeséhez és csak az ő keze alatt képes úgy idomulni a tészta, hogy abból tökéletes rétes kerekedjen. Gizike néninél vaníliaillat van, tejszínhab felhők és csokoládé örvények. A sok finomság mellett gyakran látogatom meg nagyanyai jótanácsért. Ezért is szívesen ajánlottam fel a segítségemet, mikor kiderült, hogy fizikoterápiás kezelésre kell járnia. Mint mindent a vírus ezt is korlátozta egy időre, de most már lehetőség van a fájós lábát gyógyíttatnia két héten keresztül, minden nap.

Hétfő reggel álmosan érkezem meg az autóval a háza elé és komótosan araszolgatunk a szürke kocsisorokban. A kórház régi falai bástyaként merednek az ég felé. Gizike nénivel lassan haladunk a labirintusszerű épületben. Fertőtlenítő illat marja az orrunkat még úgy is, hogy a kötelezően viselendő maszk takarásában vagyunk. Bejelentkezünk a recepción, majd várunk a sorunkra. Végre nyílik az ajtó és az idős asszonyt bekísérik a kezelőbe.

 
 

A korai kelés még mindig a szememet marja, így amíg megkapja a szükséges terápiát Gizike néni, addig elmegyek és veszek magamnak kávét. A kórház büféje a másik szárnyban van, így felkerekedem és végigmasírozok a végeláthatatlan folyosókon. Műanyag pohárban adják elém a fekete méregnek is beillő presszókávét, amit egykedvűen kevergetek a hozzá adott kis fehér pálcikával. Szórakozottan nézegetem a tölcsért, amit a kavargatással létrehoztam benne, mikor is érzem, hogy valaki néz. Megérzés, hatodik érzék vagy egyszerűen csak női boszorkányság, de az apró pihék megemelkednek a tarkómon. Muszáj odanéznem. Felpillantok. Egy hasonló kerek asztalnál három fős társaság szintén próbálja az erős fekete löttyel működőképesre bírnia magát. Fehér ruhájuk alapján egész biztosan orvosok. Egy nő és két férfi. Egyértelműek a szerepek a társaságban. A főnök néz.

Acélos hidegkék szemek vizsgálnak a túloldalról. Egy pillanatra visszanézek a kávémra, de tudom, még mindig rajtam van a tekintete. Érzem. Aztán nevetést hallok, felkapom a fejem. A társaság két tagja jól szórakozik a harmadik viccelődésein. A pillantásunk ismét összeakad. Szinte hipnotizálva néz rám. Úgy tűnik nem is pislog. Oldalra vágom a fejem. De miért is kellene ezt csinálnom? Mitől ijedtem meg ennyire? Ránézek és most állom a tekintetét. Hosszú másodpercek telnek el így, mire oldalra biccenti a fejét és rám mosolyog. Megmagyarázhatatlanul kerekedik felül rajtam a saját testem irányítása és mosolyra húzódik az én szám is. Hirtelen észbe kapok, és máris vadul hajtom le a fejem, miközben az arcomra enyhe pír ül ki.

A társaság készülődik. A legendásan kék szempár tulajdonosa kutatóan néz felém, búcsúzóul felnézek én is. Tetszik neki, látom a szája sarkában ülő elégedett mosolyt. Odainteget nekem, amit én félszegen viszonzok. A büfébe érkező ápolók hangos köszönéssel illetik a kollektíva tagjait.
-Jó reggelt Horváth doktor úr! – szűröm ki a zajongásból a neki intézett üdvözlést. Felteszik a maszkot és távoznak.

Lassan véget ér a kávészünet nekem is, így megindulok vissza a rehabilitációs részlegre szigorúan az arcom szükséges részét eltakarva. Kavarognak a gondolataim, ahogy a kávé örvénylett a poharamban. Holnap ismét el kell kísérnem Gizike nénit a következő kezelésre.

Én itt leszek Horváth doktor úr!

Grózer Zsuzsanna
Igazán női szemmel tekintek az engem körülvevő világra. A történéseket a legtöbb esetben az érzelmi szűrőmön keresztül figyelem és engedem be. Tárolom, értelmezem, megélem és érlelem magamban, amíg írás formájában meg nem tudom osztani az Olvasókkal.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here