A segítő – 9. rész

“– Elhiszem – válaszolt Márk, és ujjbegyével végigsimított Éva arcán. Tökéletes pillanat lett volna egy csókra… de a férfi még nem merte megtenni. Vajon csukott szemmel csókolóznak a vakok? – villant be neki, de ezt már végképp nem merte megkérdezni.”

A sorozat többi részét itt olvashatod

A napok lassú folyásában csak az adott némi örömöt, ha beszéltek, vagy találkoztak. Ami Márk és Éva között kezdett kibontakozni, az meghazudtolása volt az elmúlt év bezártságának, félelmeinek, borúlátásának… az maga volt az élet, a szerelem, és az optimizmus forradalma. Egyszerre volt hihetetlen, szép, titkos, felszabadító és mámoros.

Talán egy átlagos évben nem is alakult volna így a dolog? Amikor túl sok eszköz áll az ember rendelkezésére, akkor hajlamos az ellustulásra… így meg, hogy minden bezárt körülöttük, és minden tilos volt, kreatívnak kellett lenniük ahhoz, hogy egymást lássák, hallják, hogy haladjon a kapcsolatuk. 

 
 

Márk nem volt rest azon agyalni, hogy tehetné stresszmentessé, ugyanakkor romantikussá a találkozóikat… persze, óvatosan haladt előre, mert még mindig tartott attól, hogy átgondolva ezt a kapcsolatot, inkább ki akar majd farolni az egészből… 

Épp ilyen ártatlan közeledésnek hatott a következő zebegényi út, ahol Juci néni és Zsemle összeszoktatása ürügyén Márk megint együtt tölthetne egy napot Évával.
Először Juci nénit hívta fel, hogy vajon készen áll-e arra, hogy fogadja őket. A válasz persze az volt, hogy igen, Juci mamára ugyanis tényleg mindig lehetett számítani. Ő volt ebben az őrületben a biztos pont, a béke szigete.
Aztán lecsekkolta Évát is, neki is jónak tűnt a szombat. Időben kéne indulni, hogy jusson minőségi idő egymásra, de visszaérjenek este nyolcra a városba… Ezért a reggel nyolc órás indulásra szavaztak.
Éva megígérte, hogy süt valami kis aprósüteményt Juci néninek, mert az első találkozáskor erről is esett szó… hogy vajon tudnak-e a vak emberek sütni meg főzni? Hát, persze, hogy tudnak, ha nyitottak rá, és megtanulják a mérési, szeletelési, és egyéb praktikákat!

Szombaton aztán még az ég is mosolygott, amikor a két fiatal és a négylábú útra kelt. “Ez egy szép nap lesz!” – mondta magában Éva, és hagyta, hogy Márk bekösse előbb a kutyát, majd őt… pedig ez utóbbit persze ő is meg tudta volna oldalni… de nem vallotta be.

Márknak jó és tiszta autója volt, legalábbis Éva ezt állapította meg a kocsi motorhangja és illata alapján, de úgy különösebben nem érdekelte a típusa, mert nem is értett hozzá, meg, mert fontosabbnak tartotta, hogy milyen stílusban vezet a srác. Utálta az anyázós, manőverezős “janikat”. Márk mellett azonban nem kellett félnie. Már valami autópályán haladhattak, legalábbis Éva a sebesség és a hangok alapján erre következtetett, amikor Márk telefonja megszólalt.
Szia, apa – szólalt meg a srác, majd hozzátette – Vezetek, ezért ki vagy hangosítva, nem baj?
Az apja nem kérdezett semmit, lényegre törően belevágott a fia szavába.
– Eladjuk a Rezeda utcai telket, ha már úgy alakult, hogy nem építesz rá. Haza kéne jönnöd aláírni az adásvételit, itt van az ügyvéd, el tudnánk intézni. 

Márk nagyot nyelt és egészen elvörösödött. Senki előtt nem tárgyalta meg a pénzügyeit, pláne Éva előtt nem szerette volna felfedni anyagi dolgait.
– Rendben. Akkor hétfőn hazaugrom, aznap nem vagyok beosztva – próbálta Márk leterelni az apját, de hiába.
– Nem érted, fiam. Most van itt az ügyvéd, most kell hazajönnöd. Hol vagy amúgy, mennyi idő? – firtatta az apja, egy kissé feszült hangnemben.
– Zeb… Ömm, most pont vidékre tartok. De itt még le tudok térni a 11-esen… És akkor ömm, nem is tudom, egy órán belül ott vagyok… de az a helyzet, hogy nem vagyok egyedül. Egy kedves… barátom és a kutyája is velem van, velük érkezem – mondta Márk, de azonnal meg is bánta, hogy “lebarátomozta” Évát, meg azt is, hogy egyáltalán szóba hozta utitársait.
– Jó, hát mindegy az. Aláírod az adásvételit, és már mehettek is. Na szia – vágta le a telefont az apja. Sosem tűrt ellentmondást, és sosem udvariaskodott. Az a gyengék sportja, mondogatta mindig. 

Az autóban akkora csend lett, hogy Zsemle lihegése szinte kacagtatóan hangossá vált. Mégsem volt kedvük nevetni. Mindketten tudták, hogy ez most így ciki. Márk nyilván még nem mutatta volna be Évát, és ezt ő meg is értette… ki kéne szállni… ha tudná egyáltalán, hol vannak.
– Éva, ez most nem jött ki jól, tudom – kezdett bele Márk a kínos magyarázkodásba.
– De apámnak nem lehet nemet mondani, mert akkor őrjöng. Ígérem, tíz perc lesz az egész, és már robogunk is tovább. Így ugyan csak délutánra érünk Juci nénihez… de majd odaszólok neki, hogy ne várjon.

A következő fél órában szinte egyáltalán nem szóltak egymáshoz. Túl sok volt az emészteni való, és a stressz…

Az apró kövekkel teleszórt autóbeállóban leparkolva és kiszállva kissé kinyújtóztatták végtagjaikat. Aztán megindultak a ház felé, amelyről Éva csak gondolta, hogy nagy, mert sem szomszédok zaját nem lehetett hallani, sem a szellőt nem lehetett érezni – azaz sejtette, hogy valami hatalmas épület tornyosulhat előtte. 

Márk apja kisietett eléjük, ami gyanús volt a férfinek, mert soha az életben nem fogadta még így. Most sem őt akarta köszönteni…
– Anyádnak beállt a háta, el kell vinnem valami dokihoz, állj már el a kocsiddal, fiam – utasította az apja Márkot köszönés nélkül.
Éva óvatosan megszólalt.
– Jó napot, uram. Én masszőr vagyok, megnézném, hátha tudok segíteni. 
– Ez ki? – kerekedett el az öreg szeme.
– Teleki Éva vagyok, üdvözlöm – nyújtotta előre Éva a könyökét.
– Nem azt mondtad, hogy egy barátoddal jössz? – morogta oda a férfi Márknak, de közben megindult befelé. Éva lábai megremegtek. Sejtette, hogy most nem hibázhat… ha segít, elfogadják, ha bénázik, akkor pedig Márk családja megveti őt. 

Márk anyja szerencsére egy fokkal kedvesebb volt, mint férje, Miklós, és persze nagyon hálás volt minden mozdulatért és tanácsért, amely enyhítette a fájdalmát.
Éva fellélegzett: imádta a munkáját, és profi is volt benne. Nem vallott szégyent. Valakit rögtön el is küldtek a gyógyszertárba, hogy hozzon az asszonynak izomlazítót meg fájdalomcsillapítót. Közben Márk aláírta a szerződést, és idegesen várta, mit szól majd a családja Évához. 

Hát, nem szóltak azok semmit – egy pohár vizet adtak neki illemből, de marasztalni már nem marasztalták a nőt. Meg a fiukat sem, bár ő ezt már régen megszokta. 

Az öreg Miklós oldalát azért fúrta a kíváncsiság, ezért kikísérte a fura párost a kocsiig, és – ami a szívén, az a száján alapon – megkérdezte:
– Te Márk, nyugtass meg, hogy Enikőt nem cseréled le egy ilyen rokira… Ugye?
Apaaaaaa! – nyögte Márk úgy, hogy szinte megfojtotta a szekunder szégyen. – Éva látássérült, érted? Hallja, amit mondasz! Az megvan?
– Megvan, és? Csak kérdeztem. Na, sziasztok. Vezess óvatosan, Márk, sok a hülye az úton! – mondta az öreg, mert mindig ezzel a szófordulattal búcsúzott el mindenkitől. Rajta kívül mindenki hülye volt a világon. Így gondolta.

Márknak semmi kedve nem volt vezetni, beszélni, sőt létezni sem. Megsemmisülve segítette be Zsemlét és Évát a kocsiba, majd felhívta Juci nénit, hogy késni fognak.

Előző rész
Következő rész

fotó: Pinterest

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here