„Azistenit – szisszent fel Éva, és remegve magához hívta Zsemlét. – Csak megmérgezték. A szemetek.”
A sorozat többi részét itt olvashatod
Éva, miután feltakarított, és az ágyába vonszolta Zsemlét, az övtáskájából előtúrta a telefonját, és kikereste az állatklinika számát. Tudta, hogy ott már mindenki ismeri, és azt is, hogy az ügyeletes, ha csak teheti, kiküldi az egyik önkéntesét, és nem fogja azt mondani ridegen, hogy “hozza be az állatot.” Nem sok jó dolgot tudott volna felsorolni a látássérült életéből, de azt igen, hogy csodálatos emberekkel, segítőkkel hozta össze a sors.
Csak második nekifutásra vették fel a telefont, de utána pont úgy alakult minden, ahogy azt megjósolta: Marcsi megígérte, hogy egy órán belül kiküldi hozzá Márkot, az egyik lelkes gyakornokot. Őt még nem ismerte Éva, de tudta, hogy aki a klinikán dolgozik, vagy ott tanulja a szakmát, az emberileg és szakmailag is kiváló személy.
Várt. Megpróbált türelmesen várni, de nem sikerült: rohamokban tört rá a szorongás, az aggodalom. A puszta gondolattól, hogy elveszítheti Zsemlét, hideg verejték futotta el az arcát.
Végül megszólalt a kaputelefon, és egy kellemes, megnyugtató hang szólt bele: „Márk vagyok, az állatklinikáról.”
Éva izgatottan válaszolt: “Negyedik emelet balra, nyitom a kaput. Ja, és, bocs, rossz a lift. Már megint.”
Még ez is, a francba, mondta Éva, de már csak magában. Nem merte kinyitni az ajtót, csak akkor, amikor már biztos lehetett abban, hogy valóban a klinikai gyakornok áll a lakása előtt. Egy éve ugyanis így támadta meg valaki – szerinte tudta, hogy látássérült, és ezt használta ki orvul – azóta kicsit felősebb, óvatosabb.
Hirtelen három határozott koppantás zavarta meg az emlékezésben: végre itt a megmentő!
Márk meglepetten köszönt Évának.
– Szia. Éva, ömm, te vagy Éva?
Éva idegesen válaszolt.
– Igen, én vagyok. Gyere be.
Tudta, hogy most milyen mondatok fognak elhangzani, már megszokta.
– Én azt hittem, hogy… – makogta Márk, pont úgy, ahogy Éva arra számított.
– Igen, jól hitted. Látássérült vagyok. És igen, nem látszik. És azért vagyok magabiztos és gyors, mert az ismerős közegben már így mozgok… és ha van még kérdés, akkor szívesen válaszolok, de most megmutatnám a kutyát – zárta rövidre Éva az unalomig ismételt párbeszédet.
– Jajj, persze, és ne harag… – magyarázkodott Márk, de Éva félbeszakította.
– Nem haragszom. Megszoktam. Itt a Zsemle – mutatott Éva a szokatlanul csendes, és gyenge állatra.
– Hányt azóta? – faggatta a férfi.
– Nem – mondta Éva.
– Itattad? – kérdezősködött tovább.
– Igen. Kicsit ivott. De azt nem hányta ki. Bágyadt. Két órája itt fekszik mozdulatlanul.
Márk megvizsgálta az állatot, majd elővette a fecskendőt, és elmagyarázta Évának, mit kell tennie. Megnyugtató szavainál már csak határozott, de nyugodt hangja volt kellemesebb.
Éva nem tudta eldönteni, hogy azért érzi annyira bizsergetőnek a szituációt, mert megnyugtatta az állat állapotát illetően, vagy azért, mert vonzotta a férfi. Tetszett neki az illata, az, hogy magasabb nála, a hivatása, az áldozatkészsége… egyszóval úgy tűnt, szerelem lesz ez első látásra, még akkor is, ha nem láthatta, nem érinthette meg Márkot. Mégis, úgy érezte, mindent tud róla, ami egy férfiban fontos lehet számára.
Márk azonban kedvesen, de roppant visszafogottan elköszönt tőle, alkalmat sem adva arra, hogy egy kicsit elbeszélgethessen a férfival.
– Mennyivel tartozom? – próbálta egy kicsit húzni az időt Éva, de Márk udvariasan hárított.
– Természetesen semmivel. Örülök, ha segíthettem. Megtennéd, hogy holnap rámcsörögsz, hogy hogy van Zsemle? Itt a névjegyeööö… Uhh, de hülye vagyok. Bocsánat. Ömm. Tényleg ne haragudj… Huhh – hebegett Márk, mert fogalma sem volt, hogy szívja vissza a szavait, és mert biztos volt benne, hogy a látássérült lányt vérig sértette.
– Nyugi, mindennapos eset. Várj, elmentem a számodat most, és akkor holnap fel tudlak hívni, hogy beszámoljak Zsemle állapotáról – oldotta fel Éva a feszültséget.
Éva még hosszú perceken át mozdulatlanul ült a konyhában. Keze Zsemléhez ért, lassan simogatni kezdte, miközben Márk finom, de férfias illatát lélegezte be. Egyszerre volt megkönnyebbülten üres, és zsibbadósan-csordultig tele.
fotó: Pinterest
