Editet pokolian zavarta valami napok óta, de nem tudta, mi lehet az. Furcsa nyugtalanság vett erőt rajta. Régebben is érzett hasonlót, de aztán azok az érzések is, ahogy jöttek, úgy múltak el nyomtalanul. De a mostani jobban fojtogatta.
Amikor megcsörrent a telefonja, és egy ismeretlen számot látott a kijelzőn, nem gondolt semmire. Csak spontán rányomott, miközben a vasalóval bűvészkedett a másik kezében. A gyomra összerándult az ismerős hang hallatán. A húga volt az. Két éve nem hallott felőle, nem lehetett elérni telefonon, mert a száma megszűnt. Senki nem tudott róla. Az anyjuk mondogatta néha, hogy biztosan él, mert ha meghalt volna, azt ő megérezte volna. A fenét érezte volna meg, gondolta Edit, csak mondta a hülyeségeit, ahogy sokszor.
Az első döbbenet után valami rossz érzés kezdett felkúszni a gerince mentén. Zsigerileg tudta, hogy mit akar Vica. Vagy kit…
– Meglátogathatlak benneteket? – kérdezte a hugica elnyújtott, nyávogós hangon. – Mindenképpen látni akarom a kislányom.
Edit nagyot nyelt. Eszébe jutott az a két évvel ezelőtti novemberi nap, amikor Vica beállított az egyhónapos kisbabával. A baba nagy kék szemeivel meredt rá, amikor fölé hajolt. Nem volt különösen szép, de apró szájacskája mosolyra húzódott. Azonnal a szívébe zárta. Kis csenevész testét addig ismeretlen érzésekkel szorította magához.
Ősz vége volt, olyan borongós, tél közeli nap. Nem messze varjak károgtak. Alkonyodott. Edit nem szerette ezt a hónapot, levert lett a fénytelen napoktól, a ködtől, a nyirkos levegőtől. De ott, akkor a langyos szobában a kisbabát nézegetve, ölelve sokkal szebbnek tűnt minden. Vica örömmel nyugtázta, hogy nővére pontosan úgy reagált az unokahúgára, ahogy várta. Így nem lesz vele probléma. Amúgy sem volt választása. Laci megmondta, hogy őt akarja, de a gyereket nem. Vica pedig Lacit akarta.
Rövid látogatás volt az akkor. Vica annyit hazudott, hogy pár napra el kell utaznia, és addig szeretné a kicsit a nővérénél hagyni. Tudja, hogy benne megbízhat. Hozott magával pár ruhácskát, de nem sokat, mert tényleg csak pár napról lenne szó, lódította. Pénze nincs, de biztos benne, hogy a baba etetése nem fog gondot okozni nekik, hiszen a sógora fantasztikusan jól menő céget vezet, telni fog tápszerre. Fél óra múlva már ott sem volt. És pontosan két évig nem is hallottak felőle. Bár Edit gyanította, hogy az anyjuk többet tud róla, mint ő, túlságosan nyugodtan viselte a kisebbik lánya látszólagos felszívódását. Mindig is a kisebbik volt a kedvence, el is kényeztette. Neki mindig mindent elnézett. Még azt is, hogy az unokáját eldobva lelépett egy pasival, akit alig ismert.
Edit először nem fogta fel, hogy egy csomagot kapott. Egy síró-mosolygó csomagot, aki beragyogja majd a mindennapjait. Attila is könnyen elfogadta ezt a fura helyzetet. A lányuk meg pláne. Majd kiugrott a bőréből, hogy igazi hajas babája lett. Néha azért fintorgott, hogy büdös a baba, meg nyivákolós, de alapjában véve azonnal helye lett a szívében.
Erre most előkerült Vica. És jönni akart.
– Mit akarsz? Minek jönnél? – kérdezte a hosszú, ideges csend után.
– Látni akarom az én kis bogárkámat! – hangzott a válasz.
– De miért? Miért most?
– Mert az enyém és hiányzik – Vica hangja kezdett agresszívvé válni. – Nem tilthatod meg!
Edit tudta ezt. Mégis ez volt az első gondolata. A kislányt már magáénak érezte. Ő kelt fel hozzá éjszaka akár ötször is. Ő vitte sétálni, lázasan az ügyeletre, ő intézte el a védőnőnél, hogy ne jelentsék, hogy a húga eldobta magától a gyerekét. Ő könyörgött mindenhol, ahol hivatalos ügyeket kellett intézni, hogy hagyják meg neki a lehetőséget, hogy nevelje, majd előkerül a gyereke anyja is. Hiszen Lizi az unokahúga. A legjobb helyen van.
– Rendben. Gyere! – egyezett be keserűen. – De meg kell ígérned, hogy nem zavarod össze!
Gyűlölte magát ezekért a szavakért. A saját húgát oktatja ki, aki a gyerekét jön látni? Lehet, hogy megváltozott. Lehet, hogy valóban hiányzott neki a kicsi az elmúlt időkben. De ő annyira féltékeny, annyira szereti már a picit, hogy egyszerűen nem tudja ezt elfogadni. Hát milyen testvér ő?
– Akkor holnap reggel ott leszünk Márióval – hangzott az elégedett válasz. – Úgy tíz körül, jó?
– Jó – hagyta rá. Bár mondhatta volna, hogy akkor nem ér rá, ezer dolga van. Nyerhetett volna némi időt. Időt, de mire? Talán arra, hogy felocsúdjék. Hogy feldolgozza, ami nem sokára bekövetkezik?
Vajon ki a fene az a Márió? És Laci? Mindegy is. Egyik jön, másik megy. Így van ez a húgánál…
Vica mihelyt megkapta, amit akart, ki is nyomta a telefont. Edit letette a vasalót és elsírta magát. Nézte a két kicsi lánykát, akik a szőnyegen játszottak, és úgy érezte, a szíve kiszakad a helyéből. Vica biztosan el akarja vinni majd a lányát. Hisz az övé! Ha meglátja a szőke, göndör fejét, a kék szemeit, amelyek mindig nevetnek, tejfehér bőrét, biztosan nem fog tudni ellenállni neki. Azonnal szerelmes lesz a saját lányába.
Hogy éli ezt túl? A kicsi már az életük része két éve. Nem egy tárgy a polcon, amit, ha megunnak, elajándékoznak vagy kidobnak az emberek.
– Anya, mi a baj? Miért sírsz?
Maga kérdező hang is sírós volt. Edit felocsúdott. Mosolyogni próbált, de nem sikerült. Leguggolt nagylányához, aki már ötéves volt. Mindig meglepte kedvessége és szerénysége. Átölelte és hagyta, hogy csendesen rázza a zokogás. A kislány simogatta a fejét, és úgy viselkedett, mint aki tudja, hogy vannak dolgok, amiket nem lehet kimondani, bár tudja mindenki, hogy a baj kopogtat.
fotó: Pinterest
