Az öregember lassan lépkedett a járdán. Szemmel láthatólag zavarta az arra haladókat. Néhányan meg is lökték. Sietettek, mint mindig. Az öreg nem.
Kicsit összébb húzta magán a felöltőjét, pedig nem is volt hideg. Így mintha kisebbre zsugorodhatott volna. Találkája volt, elkésni nem lehetett. Pontosan akart érkezni. Aki majd érte jön, soha nem késik.
Erre a találkára csak egyszer megy el az ember. Egyetlen alkalommal egyezik bele. Nincs választása. Viszont valami csoda folytán ő megválaszthatta, mikorra menjen. Álmában. Maga sem értette ezt a kegyet. Egy két héttel későbbi szerda délutánt. Magában azt remélte, hogy langyos tavaszi nap lesz. Amikor még nincs fullasztó meleg. A levegőben szerelem és a virágillat száll. És ilyen nap lett.
Mindig a májust szerette legjobban. Akkor már a keserves tél után üde, zöld volt minden. Már tudtak nevetni az emberek, talán mert újra bennük volt az új kezdetek utáni sóvárgás. A gyerekek rajzolgattak a porban, a kutyák meg, ahogy mindig, levizelték a padokat.
A parkba tartott. A platánfához. Évek óta, hetente legalább kétszer kijárt oda. Mindig hosszasan elüldögélt a fa alatt, nézte száguldó időt. Néha lassan lehunyta a szemét, s olyankor nem hallotta a visongató gyerekeket, nem látta a szomszéd padon túl hevesen ölelkező párt.
Próbálta nem hallgatni az unatkozó anyukákat, akik kihozták játszani a gyerekeiket a homokozóba, aztán megfeledkeztek róluk. Csak locsogtak ostobán, vagy a telefonjaikon játszottak. Akkor tértek vissza a való világba, ha porontyuk sikítani kezdett. Ekkor felugrottak, megnézték, hogy él-e még, s ha igen, akkor úgy tettek, mintha minden rendben lenne.
Ahogy közeledett a park felé, ha lehet, még ráérősebbre fogta lépteit. Azt ígérte, öt órára ott lesz. Sem előbb, sem később. Világéletében pontos volt. Csak az esküvőéjéről késett el majdnem.
A legénybúcsú keményre sikeredett. Másnap délben olyan kótyagosan nyitotta ki a szemét, hogy azt sem tudta, hol van. Lassan vágott belé a gondolat. Fél órája volt, hogy elvegye a lányt, akire három évet várt.
Amikor megismerte, másé volt. Jegyese volt a jómódnak. A vőlegénynek háza, autója, és telke volt.
Júliát egy kirakat előtt látta meg, Ki hitte volna, hogy megfordul a világ benne? Jöttek-mentek a nők, de csak kitörölhető nyomot hagytak maguk után.
Ez a szeplős, vörös, aprócska lány, aki vaságyastól, ha volt ötven kiló, egyszeriben tornádót kavart a szívében. Nem adta magát könnyen. Dacosan hajtogatta, hogy ő másé lesz, nem kell neki új vőlegény. A szeme mégis mást mondott. És ő ezt meglátta. Maradt a várakozás. Türelmesen, nem törődve idővel, erővel és más hatalommal.
Megérte. Kerek ötven évet és ötven napot éltek együtt. Jutott nekik minden. Szegénység, csalódás, kínlódás, hazugság. De ötven év öröm is. A lány előtti időkben soha nem nevetett igazán.
Vajon hová szállt el ilyen gyorsan az idő? Miért nem lehetett megfogni, gúzsba kötni vagy egy poros kis kamrába zárni, hogy ne tudjon kijönni? Sokáig úgy hitte, megélt mindent, amit lehetett. Nyolcvan év. Mit várhatna még? Szép kor, ostobaság. Egy frászt szép.
Kitörölhetetlen emlékek sora. A sors pimaszsága, hogy a csúnyákra is ködöt küld. Idővel nem láttatja nehéznek, rondának őket, inkább átszínezi.
Ahogy közeledett a padja felé, abban reménykedett, hátha valaki elfoglalta a helyét. Két hete, amikor az egyezséget megkötötték, sejtette, hogy üres lesz. Őt várja. Így kellett lennie.
A nap egyre lágyabban sütött. Arcának jól esett a meleg. Eljött az idő. Ennyi volt. Nem volt mindig jó ember. Hazudott, csalt, és ha kellett, lopott is. Szívet, erőt, érzéseket.
Leült. Nyugalom járt benne utoljára. Felette egy repülőgép húzott el. Sóhajtott egy mélyet. Az idő véges. Ennyit osztottak a tarsolyába. És a tarsoly kiürült.
És a Föld nem állt meg most sem.
fotó: Pinterest
