Azonnal felfigyelt rá. Már az ajtóban látta, hogy nincs jelen a világban. Tompa tekintete elrévedt, még mosolygott is egy keveset, de aztán lehullott arcáról a valóság. Ő elsétált mellette, kért egy szeletelt kenyeret meg négy kiflit a gyerekeknek, és amikor megfordult, az asszony már az ajtóban állt. Vár valakit, mondta magának megnyugtatásul. Ha vár, akkor van kit várnia. Azért áll ott, mert nem akar tolakodni, vagy nem bírja mások közelségét. Inkább elhúzódik. Van ilyen. A mások testéből kipárolgó szomorúság nem vonzó tulajdonság, habár sokan nem sejtik, hogy nemcsak a lélek láttatja a bajt, hanem a test is. Nem úgy, hogy meghajlik, vagy fonnyadni kezd, esetleg hagyja, hogy egyik-másik végtag oszlásnak induljon. Egyszerűen jelet bocsájt ki, amit nem minden vevő tud fogni.
Hasonlított valakire. Talán a szomszédjukban élő Teri nénire, aki a világ legkiállhatatlanabb embere volt. Vagy az anyjára, aki tavaly ment el. Aztán rájött, hogy minden öregasszonyra, akit ismer. Megfigyelte, hogy az emberek bármennyire szeretnének, nem különböznek jelentősen egymástól. A fiatalok is hasonlóak, és nemcsak a hajuk és a ruháik miatt, az öregek pedig szinte egymáshoz idomulnak, és nem akarnak már a többiektől nagyban eltérni. A befelé fordulás hozhatja ezt magával, meg a lappangó szél, amit a halál fúj maga előtt jóval a megérkezése előtt. Vetett rá még egy pillantást, majd eltette a kenyeret. A kifliket nem, és az átlátszó zacskót lóbálva elindult kifelé.
Nem bírta ki, hogy ne nézzen rá. Dauerolt őszes haja a régi világot idézte emlékeiből. Azokat az időket, amikor anyjával a fodrásznál üldögélt, és a nők búra alatt száradó hajjal lapozgatták a magazinokat. Nem voltak ezek fényes, csillogó újságok, inkább megkopott, vérszegény felvételek olyan nőkről, akiknek szépségére és eleganciájára mindenki irigykedett.
Kizárólag akkor mehetett anyjával, ha nem kotyogott bele a felnőttek beszédébe. Ha láthatatlanná tudott válni, hogy ne zavarjon senkit. Mindent megígért, csak érezze azokat az illatokat, hogy nézze a keresztbe tett lábú nőket, akik közül páran már borotválták a lábukat, mert kezdett snassz lenni a szőr. Az ő anyja nem törődött ilyesmivel. A vastag, fekete szőrszálak gondosan kitüremkedtek nejlonharisnya apró lyukain, de utat törtek maguknak anyja pántos ruhájának hónaljában is.
Azok a nők mégis igazi nők voltak. Ráérősen pletykáztak, miközben a fodrász és a segédje úgy bánt velük, mint az egyszeri királylányokkal. Alig várta, hogy felnőjön és beülhessen közéjük. Mire ennek eljött az ideje, a fodrászat már rég nem volt a régi. A nők nem engedhették meg maguknak a folytonos beszárítást, vagy egyszerűen kiment a divatból a dauer meg a tupír.
Az idős asszony ruhája kifejezetten rendezett volt. Szoknya, vastag kabát, pamutharisnya, az a csúnya barna. Továbbra is a pult felé bámult, ahol már csak ketten álltak sorba. Ismerhették egymást, mert vidáman csevegtek, kotorásztak a pénztárcájukban, miközben odakint lezuhant a téli sötétség. Még öt sem volt, de a fák a házakkal tértek aludni, az ablakokban nem gyulladt még világosság. Valószínűleg dolgoztak. Elhaladt mellette, és a szeme sarkából látta, hogy a másik kettő felpakolva a távolabbi kijárat felé indul. Az idős hölgy meg se rezzent, világa már rég bezárta elméjét önmagába. Nem hallotta a kérdést sem elsőre, csak amikor újra feltette. Nem értette, mit jelent, ha valaki segítséget kínál. Kezét összekulcsolta, mintha csendben imádkozna, pedig csak kapaszkodott, hogy el ne sodorja ez a fura új világ, amely kiszorította belőle őt.
Az eladó kíváncsian figyelte a történéseket, nem szólt bele. Rég megszokta, hogy az emberek kiismerhetetlenek. Hol kedvesek, hol durvák, és ehhez nincs köze annak, milyen nap vagy napszak van. Önmagukhoz van köze, ahhoz, hogy a sorsukban megtalálták-e az aznapi jót. Vagy épp a rosszat.
Vagy az talált-e rájuk…
Nem tudott mit mondani a hölgynek, megérinteni nem merte. Úgy gondolta, vár egy keveset, aztán megkérdi, hazaviheti-e. Ekkor nyílt az ajtó, és a hideggel együtt bejött egy férfi a lányával, utánuk egy középkorú nők két tömött szatyorral. Érezte, hogy nem jó helyen állnak, elállják az utat, és szerencséjük van, hogy még nem kiabált rájuk senki.
– Hazavigyem? – kérdezte, miközben az asszony szürke szemébe nézett, aki mereven bámulta a pultot, és megint nem válaszolt. Nem volt jelen a földi valóságban, a hidegben, és a szélben. Már máshová vándorolt a lelke, és talán az utat kereste egy olyan világba, ahol otthonra lel.
– A zseb – motyogta.
Istenem, csak ez ne jusson, mondta magában a másik. Inkább a Dunának megy. De élni örökös ködben, nem tudni, van-e még valaki, aki emlékszik a régi nőre, anyára, aki volt…Ez rosszabb a halálnál. Mit vétett az ember, hogy isten elveszi az emlékezetét? Elveszi, amitől egyedi és különleges. Csak a porhüvelyt hagyja meg, azt is fáradt, roskatag anyagként. Legszívesebben megölelte volna az idegent, hogy valami földi melegséget csempésszen a tekintetébe, de nem tette.
A mindent elfelejtő nő megfordult, és kicsoszogott a pékségből. Odakint riadtan körbenézett, majd elindult a járdán.
Tudta, hogy nem hagyhatja annyiban. Kell lennie valahol egy otthonnak, ahonnét eljött az előtte botladozó. Kell lennie valakinek, aki észreveszi, hogy eltűnt. Ekkor hallotta meg a telefont, ami lágyan muzsikált. A zsebben, ahogy az előbb mondták neki. Csak ő nem értette.
Látta, amint belenyúl, kiveszi, majd rá pillant. Közelebb lépett és átvette. A vonal végén valaki nagyot sóhajtott. Ő pedig annyit mondott, hazaviszi az édesanyját, ne aggódjon, csak mondja a címet. Amaz megrántotta a vállát, és minden tiltakozás nélkül beszállt a kocsijába. Amikor elindultak a pár utcányira lévő házhoz, oldalvást lesve, észrevette, hogy csendesen imádkozik.
Azt azonban nem vette észre, hogy utasa szeméből potyogni kezdtek a könnyek.
Kép forrása: Pinterest
