Advent a gyermekklinikán

A gyermekklinika aulájában úgy csengett-bongott a gyerekek kacagása, hogy látogatótól a takarítónőig egy pillanatra mindenki a hang irányába fordította az arcát. Nem szokványos ez egy ilyen helyen… mert hát mi nevetséges van az erőtlen pici húsokban, a fénytelen szemekben és a sterilen tartott szobákban?

 
 

Az aprónépet elragadta az abbahagyhatatlan hahotázás. A három gyerek olyan cinkosan ült egy rakáson, egy picike kerekesszékben, mintha éppen most kötötték volna el a nagypapa molnárkocsiját, és semmi más csínyen nem törnék a fejüket, csak azon, hogy még a szomszéd kiskutyáját fülön fogják, és legurulnak a kis füves lejtőn a kert végében…

Testvérek lehettek, mert amint odalépett hozzájuk a táskás szemű szőke nő, mindhárman abbahagyták a hangoskodást. Ketten azonnal lepattantak a mini kerekesszékről. Csak az maradt benne, aki két hónapja már nem tudott ugrani. Sem.

Nem szidta őket. Minden heves érzelmet elengedett az első kezelésen. Aznap végleg lecsöpögött benne a remény… de a szigor is. Tétován elmosolyodott, és megengedte, hogy a nagy tolja tovább a legkisebbet. Sietve eltűntek a színes folyosón.

Advent második vasárnapja van, és én tudtam, hogy ez életem leghálásabb ünnepnapja, a gyerekek kacagása pedig az ajándékom.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here