Azt gondolod, van időd…

“Percek boltja”
Veronika csalódva állt meg a szép nevű bolt előtt. Arra számított, régies lesz, az ajtaja valószínűleg masszív tölgyfából és egy takaros cégér hirdeti messziről, hogy itt aztán valami nagyon fontos és érdekes történik. Ehelyett barna és kopott volt az egész. Még a kirakat üvege sem volt átlátszó. Mintha egy régi film kockáiról peregtek volna le a sárga képek. Megérezte az múló idő szagát, amelybe régi könyvek poros illata vegyült. És egyelőre még be sem lépett. Semmi az égadta világon nem csalogatta befelé.

Viszont hozott valamit, amit csak itt lehetett eladni vagy venni. Perceket az időből. Az órákért, napokért már sokkal többet kellett fizetni, mint amennyit ő megengedhetett magának. Nem venni, eladni jött. Negyvenhárom percről szeretett volna lemondani. Mához 5 évre, amikor újra március 12-e lesz. Az aznap délelőttjének egy szeletkéjét akarta felajánlani.

 
 

A délutánban, amelyben az ajtó előtt tépelődött, még nem volt íze a tavasznak. Hűvös szél burkolta sálját a nyakára. Az elhatározás már rég megszületett benne, de nem bírta megemelni az aszfalthoz ragadt cipőjét. Kék műbőr táskája is mintha kövekkel lett volna tele, úgy szögezte mozdulatlanságba. Aztán megbillentette egy arra járó autó szele és feléledt a teste.

A magas küszöböt átlépve már benn is volt a boltban.

Félhomályos csend fogadta. Egy kesehajú férfi felnézett, ahogy az ajtó hangosan becsukódott mögötte. Arcán közöny. Szeme sarkában apró ráncok ültek. Igazi aktakukac mintapéldány tűnt.

Jó napot! – köszönt puha, jellegtelen hangon. – Adni vagy eladni?

Veronika, az egyszerű Veronika, akivel addigi 43 éve alatt nem történt semmi lényeges hirtelen megtorpant. Vajon megéri-e neki az utazás, amelyre vágyik, hogy az életéből ennyit felajánljon? Ezt a kérdést már átrágta milliószor, és mindig igen volt a válasz. Most azonban valami mégis meggátolta az azonnali válaszadásban.

– Eladni – nyögte ki hosszúra nyúlt másodpercek múlva.
– Ez a beszéd! – élénkült fel a boltos. – Manapság mindenki vásárolni akar. – Olyan vidám lett, mint aki biztosan az eladott percek után vághatja zsebre a jutalékot. – Mennyit szeretne kiváltani?
– Negyvenhárom percet – suttogta Veronika.

Felvillant előtte Párizs, a virágzó fák, és már az orrában érezte a Szajna mocskos, mégis émelyítő szagát. Egyszer el kell mennie. Egy postai dolgozó beteg szüleivel a nyakán ritkán engedheti meg magának ezt a luxust. Pláne, ha még gyáva is.

– Nagyon jó! – jött a helyeslés. – Nézzük csak, melyik évre gondolt? Talán a következőből választott egy időpontot? Vagy két év múlva? Szabad a lehetőség!
– Mához öt évre gondoltam. Úgy márciusban valamikor. Ha nem is pontosan a mai napon…
– Nem tudja, hölgyem, mi a szabály? Nem lehet máskorra, csak ugyanarra a napra, amikor elad.
– Igaz, igaz – bólogatott a nő. – Csak azt hittem…
– Ezzel mindenki megpróbálkozik. Ne aggódjon, máris megnézem, sikerül-e!

A számítógéphez lépett. Arca megint a régi, kopott lett, ahogy a bolt is.

Barna polcokon mindenhol akták sorakoztak, néhol egy-egy fiókos szekrényen ritkán öntözött virágok kornyadoztak. A sarokban egy kényelmes fotel terpeszkedett, karfáján bordó takaró. Már csak egy öregasszony hiányzott belőle a kötésével. A padlót sem tegnap mosták fel. A vastag, virágmintás függöny meg-meglebbent néha, mintha benn is játszana a szél. Erről azonban a nő is tudta, hogy azt jelenti, valaki éppen kiesik az időből, amit valaha eladott ugyanúgy, ahogy most ő teszi.

A férfi sokáig matatott a gépen. Meresztgette a szemét, majd nagy nehezen eszébe jutott, hogy a rossz szemüvegét viseli.

– Egy pillanat – mondta.

Ez nagyon furcsán hangzott egy olyan helyen, ahol semmi nem egy pillanat volt, és az élet nevű időfolyó cseppecskéit gyűjtögetik össze sima adásvétel céljából.

Veronika fázott. Elkezdte rázni a hideg. Talán mégsem volt jó ötlet ide jönni. Talán Párizs várhatott volna még egy pár évet. Ha takarékosabban él az elkövetkező időszakban, még eljuthat. Egyszer. Ha nem kell a szüleiről gondoskodnia. Ha nem kell miattuk aggódnia.

– Sajnálom, hölgyem, de nem vehetem meg a perceit – hangzott fel a nem várt mondat. – Nem állnak a rendelkezésére.
– Ezt hogy érti? – kérdezte a nő, aki nem hitt a fülének.
– Pontosan úgy, ahogy mondom. Nincsenek akkori percei, amit most megvehetnék.
– Nincsenek – visszhangozta monotonon. Elfogytak. Vagy ez most mit jelent? – És egy évvel előbbi, aznapi percek?
– Higgye el, megnéztem minden lehetőséget.
– Már jövőre sem?
– Akkor sem.

A nő lába megroggyant. Egy év sincs már.

– Megmondana csak annyit, hogy kb. mikor?
– Sajnos nem tehetem. A szabályzat ezt szigorúan tiltja. És a hogyant is.

Megfordult és a halandóság biztos tudatával elindult kifelé. Az ajtó ugyanolyan hangosan csapódott be, ahogy érkezése után.

Még egy év sincs. Ez zakatolt benne. A könnyek csorogni kezdtek a kinyitott csapon át. Megállt a szél. A nap kinézett egy pillanatra a felhők mögül. A sáros aszfalton eldobott papír zsebkendők ugrándoztak a teli szemetesláda körül.

 

 

 

 

 

Imre Hilda
Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here