– Hová megyünk? – érdeklődöm némi izgatottsággal.
– Majd meglátod – kacsint vissza rám, mintha valami kémfilmben lennénk. Úgy, mintha ez a gesztus lenne az a titkos egyezményes jel, amit akkor kell bedobni, ha éppen szorongat az ellenség és nem tudunk egymással kommunikálni.
– Olyan rejtélyes vagy – kerülgetem tovább a témát – csak nem valami rosszban sántikálunk? Ásó nincs a csomagtartóban ugye? – viccelem el a végét mégis.
– A biztonság kedvéért tettem be egyet – válaszol faarccal, de a végét azért elneveti.
Rejtélyes zegzugos, sűrű erdőn autózunk át. Akármennyire próbálom kipuhatolózni merre visz az utunk ma így nagy hirtelen, csak a mantráig ismételt majd meglátod strófa köszön vissza. Kezd sötétedni, így egészen biztosan nem érünk vissza, még jó hogy holnap szabadnapot kaptam az összegyűlt túlórák miatt.
Ha nem, hát nem. Élvezem a nyári este langyos melegét, ahogy besüvít a letekert ablakon. Narancssárga korongként kúszik felfelé a hold a szürkéskék égen. Egy mellékútra térünk le, zötykölődve imbolygunk a hatalmas fák árnyéka között, végül megállunk egy régi erdei házikó előtt. Takaros kis fakerítés, tornác, kerti tó, virágok. Végtelen csend, csak az erdő neszel. A ház is üresnek tűnik. Gergő előveszi a kulcsot és kinyitja a kaput.
– Bízz bennem – mosolyog rám. Gondolom látja, hogy semmit nem értek az egészből.
– Furdalja az oldalam a kíváncsiság – vigyorgok vissza – csak nem valami titkos szeánszra jöttünk? – csipkelődőm.
Megindulunk befelé. A hatalmas ház mögül dereng némi fény, bár a hold már teljesen felkúszott a helyére és ezüstös világosságot kölcsönöz a tájnak. A ház sarkánál Gergőbe ütközöm.
– Meglepetéééés – szájon csókol, majd ellép előlem.
A látvány egész egyszerűen lélegzetelállító. A fűben pléd hever, rajta kis kosarakban illatozó gyümölcsök, hívogató sajtok, zöldségek, kacérkodó desszert és kecses nyakú borosüveg, csilingelő poharakkal. Temérdek puha párna, könnyű takarók, akárcsak egy felhőbe készülne ugrani az ember.
A pléddel szemben egy hatalmas vászon van felállítva, amin a saját kerti mozinkat tudjuk életre kelteni. A fákon izzók sokaság teszi fel a látványra a koronát.
– Mindig emlegetted, hogy szerettél volna egy ilyen saját kerti mozit, így gondoltam megleplek vele. Tetszik? – és sugárzik az egész ember.
Én még mindig csak tátom a számat. Tetszik-e? Ilyen egyszerűen nem létezik, ötlik fel bennem a gondolat. Nem itt és nem így és nem velem. A filmekben, ott igen. Ott ez egy sima három perces jelenet és ábrándozva sóhajtozik a női lélek a készülék előtt ülve. Na de a való életben ki hallott már ilyet? Megvan. Egész biztosan álmodom. Teljesen. Vagy valami hallucináció. De akárhogy meresztem a szemem Gergő áll előttem és a saját csillagos égboltú filmtermünk sem vált köddé. A romantika akkor mégsem halt ki a dinoszauruszokkal?
– Igen, mindig is szerettem volna egy ilyen embert magam mellé – buggyan ki belőlem az őszinte hála és bújok az ölelésébe.
Felnézek az égre. A hold cinkosul vigyorog, szerintem ő is a készülék előtt ül és nagyokat sóhajtva mondja, hogy ez is csak a földön történhet meg. Én visszamosolygok rá és tudom már, hogy bárhol megtörténhet.
fotó: Pinterest
