Bemutatkoztam a férjem exének

Álltam a tükör előtt, és megállapítottam, hogy lefogytam. Nemcsak tudtam, hogy így van, látszott is. Ez lehetett volna boldogság is, de egy hét alatt történt, amikor gyakorlatilag nem ettem, csak sírtam. Viszont ez a testemen nem látszódott, csak a tekintetem lett üres.

Három hétig éltünk külön, mert a férjem beleszerelmesedett a kolléganőjébe. Ezt pénteken tudtam meg, és ő hétfőn odacuccolt hozzá. Előző szerdán jöttek össze, szóval a vonat sem robogott keresztül gyorsabban a Kaukázuson, mint a történések a mi unalmas ki életünkön.

 
 

Aztán három hétig bírta, mert, mint mondotta többször, a kislányunk hiányzott neki.

Én meg hallgattam. Pokolian fájt, mert nem hittem soha, hogy velem is előfordulhat ez az ócska történet. Főleg, hogy a férjem volt oda értem, több szakítás után is ő kapart utánam, sőt mi több, sírt, öngyilkossággal fenyegetőzött. Aztán meg jött egy lány, akivel egy kerti partin összegabalyodott. Mindezt persze onnan tudom, hogy elmesélte. Mindent ki lehetett szedni belőle, mert mindig úgy mesélt, mintha valami diadalmas dolgot vitt volna végbe. Még nekem is, és nem jutott eszébe, hogy netán ez nekem fáj. Vagy ha eszébe jutott, akkor nem bánta.

Az arca sugárzott a dicsőségtől, mert semmi más nem dobta fel, csak a vadászat. Az, hogy jöjjön valaki, aki őt csodálatosnak látja. És jött. Mert ez már így szokott lenni.

Az új kis nő meg gondolom úgy tudta, hogy a feleség trampli, kövér, elhanyagolt, és semmilyen módon nem törődik az ő csodálatos párjával, pedig az mindent megtesz a családjáért. Ez a szöveg a legtöbb nőnek bejön. Azonnal átállnak Teréz anya üzemmódba, és bőszen hirdetik, hogy ők mások, és ők soha hasonlóképpen sem viselkednének, mint az az átok nőszemély, aki az idők során elfelejti, hogy milyen csodás férfit küldtek neki a mennyből.

A férjem mégis visszajött hozzám három hét után, pedig állítása szerint nem volt rossz neki Csepelen a kertes házban, sőt még a füvet is nyírhatta, ami végképp tetszett neki. De hát eszébe jutott a családja, legfőképp a lánya. És ő jó apa, szereti a kis két és fél éves szépségünket.

Visszajött, de továbbra is egy helyen dolgoznak. Ez érdekes és nehezen elviselhető helyzet volt nekem. Már túléltem a három hetet, az önbecsülésem a béka feneke alatt, de vékony lettem. Az élet néha ilyen apróságokkal kárpótol.

Kedd volt, amikor a fodrász megcsinálta a hajam. Újra gesztenyebarna lettem, és dögös rövid frizurát vágott. A barna szemem ragyogott. Kevés pénzem volt, de úgy döntöttem, nem számít, veszek egy ruhát. Egy csinos zöld mellett döntöttem. Úgy állt rajtam a 36-os, ahogy a nagykönyvben meg volt írva.

Kedd volt. Erősen sütött a nap. Kicsi Borikánkat felöltöztettem fehér, habos-babos ruhácskába. Vöröses göndör haja csigákban hullott a vállára. Olyan volt, mint egy tavasztündér. Ült az ágyon, és a Bambit nézte, amíg szépre sminkeltem magam. Felvettem egy fehér magas sarkút, majd szóltam neki, hogy jöjjön, ráadom a szandálját. Megkérdezte, hová megyünk.

Mondtam neki, apához. Megnézzük a munkahelyét. Viszünk neki ajándékot. Vittünk is. Magunkat. Még egyszer visszanézett a Bambira, aztán ügyesen kikapcsolta a tévét. Belebújt a szandáljába és mosolygott. Gyönyörű volt. Én is meglepően csinos voltam. Szinte elfelejtettem a Gyes alatt, hogy egykor nő voltam. Nem hátizsákos anyuka, aki a játszótér és az otthon közötti utat csukott szemmel végigjárná éjjel kettőkor is, ha kell. Villamossal mentünk, és a szívem a torkomban dobogott.
Látnom kellett azt a nőt, aki miatt dobtak, majd őt is, de nem tudom igazán, ki miatt. Kíváncsi voltam rá, mert tudnom kellett, szép-e, kedves-e és annyival többet nyújt-e, mint én a férjemnek. Ha meg nem, akkor is szemébe akartam nézni. Csakhogy lássa, nem elhasznált rongy vagyok. Ahogy közeledtünk a férjem munkahelyéhez, már nem izgultam, de tudtam, ő nagyon ideges lesz. Ez mámoros örömmel töltött el. Tündérbabám mellettem szökdécselt, és nem is sejtette, hogy felnőttek világa milyen mocskos. A rácsos ajtó előtt mély levegőt vettem, és benyitottam.

A pult mögött ültek a lányok, azaz csak egy fiatal és két idősebb hölgy. A régiek már ismertek. Jártak is nálunk, ezért mosolyogva köszöntek. Nem kis meglepetés volt a tekintetükben. De én csak egyre koncentráltam. A nagyorrú szőkeségre. Vékony volt, inkább aszott. Egy szemernyi szépség nem volt rajta. Ő nem ismert. Ezért odaléptem hozzá, és sugárzó arccal bemutatkoztam neki:

– Szegedi Réka vagyok, Tomi felesége. Már sokat hallottam rólad – mondtam vidáman. Elsápadt, majd elszürkült. Láttam, hogy nem így képzelt el. Láttam, ahogy végigmér. És pontosan tudja, miért vagyok ott. Szembesítésre mentem.

Erre a jelenetre lépett ki Tomi az irodájából.  Arcát leírni sem tudom. Volt abban düh, kétségbeesés, de utálat is.

– Apa! – kiáltotta Bori. – Hozzád jöttünk, és hoztunk ajándékot.
Odafutott hozzá, és egy ki tudja hol felszedett madártollat nyomott a kezébe. Tomi kényszeredetten megölelte. Én a szemébe néztem és  továbbra is mosolyogtam.
– Ugye, milyen szép? – kérdeztem, és nem tudta senki, hogy nem a tollra, hanem az egész helyzetre gondolok gonoszkodva.

Imre Hilda
Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

1 hozzászólás

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here