A férfi: Úgy gondolom, jobb, ha szakítunk.
A nő: (minden meglepődés nélkül): Tényleg? Eddig jó voltam neked? Hány évig voltam a szeretőd, tettem a kedvedre, és sose vártam semmit cserébe?
A férfi: Ez nem igaz. Vártál, csak nem mondtad ki.
A nő: Ugyan mit? Ajándékokat? Nem hinném, mert nem voltál bőkezű, ez biztos.
A férfi: Nem. Te engem akartál, de úgy tettél, mint aki megértő és elfogadó.
A nő: Már ez is baj? Türelmes voltam és odaadó. Engem soha nem hallottál balhézni. Ritkán fakadtam ki, még ritkábban árultam el, hogy fáj a szívem.
A férfi: Annyira nem ritkán.
A nő: Nem ismered még te a nőket. Ha kimondtam, ami bántott, azonnal lekicsinyelted, és közölted, ez hiszti. Nektek nincs is szükségetek valódi nőre, mert nem tudtok mit kezdeni az érzelmekkel.
A férfi: Ti meg csak azokról papoltok. Hiába szeretne az ember másról beszélni, nektek szépeket kellene mondani, és minden nap azt kellene lesni, vajon voltatok-e fodrásznál vagy műkörmösnél, nehogy balhé legyen, hogy nem vettük észre.
A nő: Eltúlzod. Nincs ember, akinek nem esik jól a dicséret. Én mindig szóltam, ha más lett a hajad, vagy finom parfümillatod volt.
A férfi: Én is gondoltam, csak nem mondtam ki mindig.
A nő: Mindig? Viccelsz? Soha! Mert attól féltél, hogy ha megdicsérsz, netán azt hiszem, szerelmes vagy belém!
A férfi: Ez eszembe se jutott. Hagyjuk!
A nő: Miért akarsz szakítani? Mi az, ami megváltozott?
A férfi: Nem tudom.
A nő: Ezt mindenki tudja. Ne aggódj, neeeeem fogok hisztizni, pusztán érdekel. Régóta érzem, hogy távolodunk, szeretnék tanulni a hibáimból.
A férfi: Olyan lettél, mint a feleségem!
A nő(döbbenten): Én? Hogy lettem volna? Semmi közös nincs bennünk! Külsőleg se hasonlítunk, belsőleg meg pláne. Te mondtad, hogy én tele vagyok élettel, nála meg még a döglött hal is élénkebb.
A férfi (csodálkozva): Én sose mondtam ilyet. Tévedsz.
A nő: Tudtam, hogy letagadod majd. Szóval miben is hasonlítok hozzá?
A férfi: Azt hittem, szókimondóbb vagy. Úgy gondoltam, te egy belevaló csaj vagy, aztán kiderült, hogy te is ugyanúgy a kedvemet keresed, ahogy ő.
A nő tágra nyílt szemekkel: Most azt akarod mondani, hogy a jó lett a rossz? Nem kellett volna alkalmazkodónak és türelmesnek lennem?
A férfi: Igen. Mindent lenyeltél, mert rágörcsöltél a viszonyunkra. Túlságosan elérhetővé váltál.
A nő: Én azt hittem, az a szerelem, ha a másikkal kedvesek vagyunk, ha megkönnyítjük az életét, ha figyelünk rá.
A férfi (unottan): Persze…Persze.
A nő félhangosan önmagának: Akkor mindent elrontottam azzal, hogy jó fej voltam, nem csapkodtam az asztalt, amikor órákat késtél?
A férfi: Igen. Azt kellett volna. Hogy tudjam, meddig mehetek el. Nem szabtál határokat.
A nő: Én meg úgy hittem, mindenkinek jól esik, ha nem macerálják, ha meghallgatják, ha nem vitatkoznak vele.
A férfi: Tévedtél. Elveszítettem a motivációm. Te behódoltál. Nem volt miért küzdenem.
A nő (szomorúan): Tehát olyan lettem, mint a feleséged? Mert jónak lenni nem érdekes?
A férfi: Most mennem kell. Nem kérem, hogy megérts.
A nő: Már rég megértettelek. Csak elfelejtetted. Azt hiszem, meg kell köszönnöm a tanítást.
A férfi: Viszlát.
A nő nem válaszol.
Kép forrása: Pinterest
