„Elszállt minden fáradtsága. Bekapott pár falatot, ivott egy óriási limonádét és nyakába vette a várost. A város ódon utcáival, sikátoraival és az ókori római birodalom maradványaival tárt karokkal várta a kis magyar lányt, aki legszívesebben magához ölelte volna.”
A sorozat többi részét itt olvashatod
Hát mi más lehetne az első úti célja egy kíváncsi lánynak, itt ebben, a ragyogó városban, mint Diocletianus palotája, amely 293-ban épült?
Viki az ezüst kapuhoz érve elámult azon a csodán, ami közel 1700 éve állt a városban és nem is igazán palotára, mindinkább erődítményre hasonlított. Mindenhol kitikkadt tömeg vánszorgott a még mindig erős napsütésben. Ez viszont őt nem zavarta, mert nem tudott betelni a látvánnyal.
A Tengeri kapun átlépve rengeteg árusba botlott, akik kagylókkal díszített ajándékok rengetegével próbálták vásárlásra csábítani a turistákat. Egy meredek lépcsőn felgyalogolva feljutott a Peristiliumra, ami úgy nézett ki, mint egy fedél nélküli szentély. Az egész oszlopokkal díszített helyet átszőtte a múlt és emberek ide vagy oda, a lány úgy érezte magát, mintha időutazáson lenne.
Amikor megcsörrent a telefonja, hirtelen meglepődött, mert kiesve a 21. század atmoszférájából, nem igazán tudta, hol is van. Látta, hogy a nővére keresi, ezért azonnal visszarángatta magát a jelenbe.
– Hogy vagy, hogy érzed magad, te csavargó? – kérdezte tőle Luca könnyedén. Viki úgy érezte, van valami hamisság a hangjában.
Gyorsan beszámolt neki mindenről, a munkáról, az étteremről, és arról is, hogy összetalálkozott egy nagyon helyes, de barátságtalan fickóval, aki a tulaj lányának barátja.
– De ugye nem keveredsz bele valami hülyeségbe? – kérdezte Luca. – Nincs szükség semmiféle újabb szívfájdalomra!
– Nem vagyok bolond, mondtam, hogy Enikő pasija! – tiltakozott Viki hevesen. – Honnan jutott eszedbe mindez?
– Ismerlek, húgocskám, te keresed magadnak a rosszat!
– Szép kis nővér az, aki ilyesmiket feltételez – nevetett némi döbbenettel a hangjában. – Várj, le kell ülnöm, mert elsodor a tömeg.
Azzal lerogyott egy lépcsősor szélére és hallgatta Luca panaszait a gyerekekről és a férjéről, aki sosincs otthon. Mindez nagyon távolinak tűnt. Közben elmélázva nézte az embereket, akik nevettek, legyezték magukat és természetesen minden kavicsot lefotóztak.
Akkor pillantotta meg azt a srácot, akinél helyesebbet talán még sose látott. Félhosszú, hullámos haja volt. Ezt sosem díjazta.
Nem bámészkodott, határozottan vágott utat magának az emberek sűrűjében. Nem tűnt turistának, mégis a legkeltebb helyek egyikén haladt nagy léptekkel. Figyelte, ahogy két hozzá hasonló korú srác jött vele szemben. Az egyik úgy tett, mintha véletlenül nekimenne és elnézést kért. Amikor az apró jelent lejátszódott, és mindenki ment tovább az útjára, Viki meglátta a pénztárcát a földön. Gondolkodás nélkül odafutott és felvette.
– Luca, később visszahívlak, most dolgom van! – kiáltotta.
– Nem azt mondtad, hogy mára végeztél? – kérdezte az, de addigra Viki kinyomta és a tömegben a fiú után eredt.
Most tűnt fel neki igazán, hogy szinte hullámzik az turistatenger.
A Szent Duje székesegyház előtt végre meglátta megint. Épp a zsebében kotorászott, mintha akkor tudatosult volna benne, hogy az a lökés nem volt véletlen. Viszont a zsebtolvajok nem voltak ügyesek, hiszen elejtették a zsákmányt.
– Hé! – kiáltotta. – A spontán magyar megszólalásra néhányan felkapták a fejüket.
A fiú is, de inkább a kiabálás volt, ami felkeltette a figyelmét, mintsem az egyszerű hé.
Viki egyszeriben nem tudta, milyen nyelven szólaljon meg. A fekete szemű fiú kérdőn pillantott rá.
Egy szó nélkül nyújtotta át neki a pénztárcát, majd elmosolyodott. Erősen vert a szíve, de olyan erősen, hogy belé szorult a szó.
– Hvala – szólalt meg az idegen, amiről Viki tudta, hogy köszönömöt jelent.
Idevalósi lehet, ahogy sejtette, ami azt jelentette, hogy ő egy szót sem tud a nyelvén, vagyis csak néhányat, amit indulás előtt gyorsan kijegyzetelt magának.
– Szívesen! – szaladt ki a száján magyarul.
– Á, egy magyar lány! – nézett rá elgondolkodva a másik, immár angolra váltva. – Megtudhatnám, hol találta?
– Pár perce láttam, amint kiesik a zsebedből, amikor ketten neked ütköztek.
– Tudtam, hogy történt valami, de nem fogtam fel. Nem akartam elhinni, hogy lopni akarnak. Pár éve a rendőrök megtisztították a palotát és környékét a zsebtolvajoktól, de úgy látszik, visszaszivárogtak. Köszönöm még egyszer!
– Szívesen! Nagyon meglepett a dolog, és mire észbe kaptam, te már eltűntél!
– Valóban sietek, de meghálálhatom valahogy? Minden papírom, kártyám benne volt, megőrültem volna, ha elvesznek.
– Dehogy, örülök, hogy segíthettem.
– Azért hadd hívjalak meg egy italra! Kérlek! – És olyan tekintettel nézett a lányra, hogy az Antarktisz jege is elolvadt volna, hát még Viki ellenállása.
– Rendben. Szívesen.
– Megtudhatnám az őrangyalom nevét?
A fiú nevetett és a hajtincse egy pillanatra a szemébe kúszott.
Magasságos jó isten, ez a srác biztosan a Trónok harcából lépett ki, gondolta a lány. Havas Jon… Szakáll nélkül.
– Viki vagyok, és főállású pénztárcamentő.
Ezen mindketten mosolyogtak. .
– Zoran – mondta a jó testű, földre szállt tökély.
– Zoran – ismételte a lány.
– Igen, és gyere, ne álljunk itt tovább, tudok egy csendes kávézót, ahol isteni limoncellot adnak. Ittál már limoncellot?
– Nem, még soha.
A fiú úgy fogta meg a kezét, mintha mindig is így tett volna életük során. Viki olyan könnyedén hagyta, mintha ez a világ legtermészetesebb mozdulata lett volna. Simán belesimult a srác kezébe az ő vékony kézfeje.
Zoran szó nélkül húzta maga után és a sarkon befordulva rámutatott egy táblára.
– Nézd! Az lesz az! Törött csillag a neve.
És a cégtábla valóban egy rézből készült csillagot formált, amely alatt egy szekér virított.
– Benn vagy kinn? – kérdezte és még mindig nem engedte el a lány kezét. – Ne aggódj, nem akarlak elrabolni és eladni – tette hozzá gyorsan. – Csak nálunk ilyen közvetlenek az emberek.
– Kinn. Semmi gond, nagylány vagyok. – Mégis elpirult.
Leültek az íves kovácsoltvas székekre. Mindegyiket citromsárga párna díszítette, és a terítő is sárga volt. Áradt a vidámság az egész helyből.
– Akkor jöhet a limoncello? Ugye tudod, hogy alkoholos? Ha kocsival vagy, nem javaslom, de ha gyalog, akkor mindenképp.
– Gyalog vagyok, tehát jöhet! Egy ital nem fog leteríteni, majd hazamászom!
Zoran felkacagott. Kedvtelve nézegette a lányt, aki akkora bizalommal volt iránta, hogy azonnal hagyta, hogy kis híján elrabolja. Ez a bátorság lenyűgözte. Azt is látta, hogy a lány teljes egészében elvarázsoltan bámészkodik, ami azt jelentette, hogy nemrég érkezhetett, mert nem tudott betelni a látvánnyal.
Végül is így voltak vele mindannyian, akik itt éltek vagy nyaraltak. A város beszippantotta őket, és lazasága, olaszos könnyedsége akaratlanul is hatása alá vont mindenkit. Természetesen nem csak a falak, az utcák, a pálmafák, hanem maga a tenger is.
A pincérlány pillanatok alatt kihozta az italokat és széles mosollyal tette az asztalra. Mondott valamit horvátul, amin Zoran kissé zavarba jött, de összekapva magát komolyan válaszolt.
Bár tudnám, mit mondott, gondolta Viki, de megkérdezni nem merte.
– Koccintsunk a találkozásra! – emelte fel a poharát új ismerőse. Szemének villanása, izmos karja megint elragadtatásra késztette a lányt.
– Egészségünkre! – mondta és abban pillanatban megmerevedett.
A tömegben kiszúrt egy ismerős arcot. És ez az ismerős nem volt kedves a számára. Zsolt, az előző barátja vonult el teljes életnagyságban egy lánnyal. Zsolt, aki nyamvadtnak nevezte, amikor nem adott neki pénzt. Mi a francot keres itt? Az egész Dalmácia tele van nyaralóhelyekkel, miért éppen Splitbe ette a fene őt is, töprengett.
Amikor a poharát a fiúéhoz koccantotta, önkéntelenül megrántotta a vállát.
Mindegy, nagy a város, nincs esélye egy találkozásnak. Ekkor még nem sejtette, hogy mekkorát téved.
Előző rész
Következő rész:
fotó: Pinterest
