„– Koccintsunk a találkozásra! – emelte fel a poharát új ismerőse. Szemének villanása, izmos karja megint elragadtatásra késztette a lányt.
– Egészségünkre! – mondta és abban pillanatban megmerevedett.”
A sorozat többi részét itt olvashatod
Zoran nagydumás volt. Ömlött belőle a szó. Szórakoztatóan mesélt és nem felejtett el kérdezni sem. Sőt, mindent tudni akart a lányról. Amikor elmondta neki, hogy a Blue Palace-ban dolgozik, közölte, ismeri a helyet, többször járt is ott. Valószínűleg fog is még. Ezt olyan kedvesen és aranyosan mondta, hogy Viki beleborzongott.
Split, nyár és egy horvát srác? Lehetséges lenne mindez? Aztán azonnal leállította magát, mert az agyalás sosem tett jót a kedvének.
Már besötétedett, amikor a fiúnak eszébe jutott, hogy elvileg dolga volt, de már úgyis mindegy, mondta, és ez a lazaság nagyon jól állt neki.
Viszont van egy ötlete. Megmutat Vikinek egy eldugott öblöt, amely még a legnagyobb turistaszezon közepette is csendes tud maradni. Igazán kevesen ismerik. Ott kiülhetnének egy üveg borral a partra, és mesélhetne a lány arról, hogy került Horvátországba, hiszen ott a Balaton, és ezer más hely is, ahol felszolgáló lehetne.
Viki bólintott, mert csak egyet akart: azt, hogy ez az este a végtelenségig tartson. Amikor felálltak, a fiú megfogta Viki engedelmesen kezébe simuló kezét és elindultak a part felé, amelyről a lány remélte, hogy egy végtelenül hosszú út végén található.
A város nem csendesedett még el, a turisták belakták minden pontját. Lüktetett benne a tenger szíve. A Kastelet strand felé vették az irányt, amelynek egy része le volt zárva, de Zoran ismerte a terepet és tudta, hogyan juthatnak el ahhoz a kis padhoz, amely az egyik ritkán használt nyaraló kertjében állt. Menet közben más tervet eszelt ki… Viki elbizonytalanodott, de hagyta magát sodortatni az eseményekkel.
Félórás gyaloglás után ott álltak a fehér villa tövében, amelynek vaskapuját befonta a vadszőlő, a kertjében a hatalmas bokrok és tuják között bújócskázni lehetett volna.
– Itt gyere! – mutatott rá a fiú egy résre a bokrok sűrűjében. – Be tudunk osonni, és hallgathatjuk a zenét, ami idehallatszik az egyik bárból.
– Biztos, hogy jó ötlet bemásznunk egy idegen helyre? – kérdezte Viki, bár arra gondolt, hogy a válasz nem is érdekli igazán.
– Bízz bennem, tetszeni fog! – húzta maga után Zoran. – Nem kell tartanod semmitől, ismerem a tulajt, most nincs itt.
– Rendben, de ha kutyákat eresztenek rám, téged fognak megenni, mert te vagy elöl.
– Ne izgulj már, nyulacska, itt nincsenek kutyák!
Azzal félrehajtotta a bokrot és már benn is volt. A lány szétnézett, de nem volt választása, mennie kellett. Átsurrant a résen és valóban csodálatos kert közepén találta magát.
– Na, hívjam a kutyákat? – kérdezte a fiú nevetve. – Elvégre behatolás történt!
– Nagyon vicces vagy – nevetett Viki, de azért óvatosan körbelesett.
Abban a pillanatban egy apró szisszenéssel beindult az öntözőrendszer.
Felsikoltott, mert az erős vízpermet azonnal elborította.
– A fenébe, ezt elfelejtettem – morogta a srác. – Erre gyere, mert mindjárt beindul mindenhol és ha eddig nem, akkor egy percen belül bőrig ázol.
A lány a csúszós füvön úgy szökdécselt, mint egy őzgida. Már mindegy volt, mert mire a kavicsos útra ért, csuromvíz lett.
– Jaj, kicsike, ne haragudj! – mondta bocsánatkérő arccal a fiú és önkéntelen mozdulattal átölelte a vékonyka lányt.
Viki úgy simult hozzá, mint egy védelemre szoruló állatka. A srác meleg karjai között megint azt érezte, mint amikor a kezét fogta: otthon van. Olyan természetes és borzongató volt az érintése, hogy cseppet sem esett nehezére viszonozni a fiú csókját, amikor az felemelte az állát.
Szemébe nézett és megsimította a lány arcát.
– Gyönyörű vagy! – mondta neki. – Még szerencse, hogy ma este majdnem kiraboltak.
Ezen mindketten nevettek.
– Valld be, hogy beépített embereid voltak azok!
– Egyértelmű! – bólogatott Zoran. – Csak azzal kellett számolnom, hogy a pénztárcám felveszi majd egy rusnya öregasszony és esetleg nem fut utánam.
– Ez igaz! Én viszont villámgyors voltam. Legyűrtem két unatkozó háziasszonyt és már loholtam is utánad!
– Még szerencse. – Azzal szorosabban magához húzta a lányt és újra megcsókolta.
Imádom Dalmáciát, imádom a tengert, gondolta a lány ellágyulva.
Zoran a padra mutatott.
– Ott az a hely ominózus hely! Üljünk le! Hallgasd, milyen csodálatos dalmát zene szól!
A padon átölelte a lányt, és a hajával babrált, miközben az andalítóan lágy muzsika szólt nem messze.
Viki a paradicsomban érezte magát. Elmesélte a szökését, és hogy ő mennyire nem fontos otthon. Azt is, hogy az édesanyja elvesztése után nem találja helyét a világban, mert az apja mást sem csinál, csak nők után futkos, és őt szeretné minél messzebbre tudni magától.
Zoran megértően bólogatott. Megjegyezte félhangosan, hogy ez rettenetes, mert bár ő egyáltalán nem ismeri a kitaszítottság érzését, mégis el tudja képzelni, mennyire fáj a lánynak. Neki két öccse van, szülei nagyon szeretik őket, még hasonlóban sem volt része. Azt is hozzátette, hogy anyja biztosan kedvelné Vikit.
Ez a mondat végtelenül jólesett a lánynak.
Már éjfél volt, mire észbe kaptak. A varázslatos pad, és a még varázslatosabb este egy perc alatt a múlt része lett.
Erre az estére öregasszonykorában is emlékezni fog, de Zoranra is, ebben biztos volt, mert a fiú csókjától és simogatásától visszatért a lányba az élet. Az járt a fejében, lesz, ami lesz, lehet még jó vége annak, ahogy elszakadt a családtól, és talán annak is, hogy apja számára nem létezik. Ez a szeretetlenség erőt ad neki, és be fogja bizonyítani, hogy értékes és szerethető.
Zoran cseppet sem álmosan vette tudomásul, hogy a lánynak mennie kell. Mire visszakísérte tündéri házacskájához és elbúcsúztak, két óra is elmúlt.
Vikit azonban nem érdekelte az idő, fáradt sem volt, csak nyitott szemmel bámulta a plafont és olyan bárgyún vigyorgott, mint az a sok ember a világmindenségben, aki addig nem hitt a szerelemben, aztán egyszeriben fenéken találja Ámor nyila.
Mielőtt lecsukódott volna a szeme, eszébe jutott, hogy sem a srác vezetéknevét, sem a telefonszámát nem tudja. És arról is elfeledkeztek, hogy megbeszéljék, találkoznak-e másnap vagy valaha.
Nem valaha, nyugtatta magát a lány. Holnap! Azaz már aznap, csak múlna gyorsabban az idő…
Azzal lecsukódott a szeme és nem hallotta, hogy egy rakás üzenete érkezett.
Előző rész
Következő rész:
fotó: Pinterest
