De jó lenne okosabban élni!

Lehet-e magyarázni a halált? Lehet-e bátran kimondani, itt volt az ideje? Vagy, hogy aminek kezdete van, annak vége is? Mind tudjuk, és mégsem érezzük át a megfoghatatlant. El kell hinni, hogy másképp nem lehet. Ez a legfélelmetesebb. Az a nincs más út- elviselhetetlenség. Valami elkezdődik, gombolyodik, mint egy játékos fonal és egyszer csak valaki ollóval belevág. Akkor állítja le a folytatást, amikor neki tetszik. A földi sakktáblán minden bábu kiesésre van ítélve. Sakk-matt nem létezik. Ettől válik becsessé minden perc. Vagy így kellene lennie.

Igenis el kell utazni, ha van rá mód! Meg kell venni a ruhát, ha annyira tetszik, még ha százegyedik is. Meg kell ölelni minden nap, akit szeretünk, mert a pillanat véges. Nem szabad halogatni a szavakba bújtatott érzéseket. El kell merülni a jóban, megsimogatni az öregek ráncos arcát. Időt kell szakítani, hogy kedvesünk mellé kucorodjunk, aki épp másra figyel. Be kell kuckóznunk magunkat a szeretet mellé, és hagyni kell, hogy az aggodalom, a kétségbeesés leperegjen rólunk.

 
 

Tudom, hogy ez végtelenül nehéz. A szavak sokszor súlytalanok. De mindannyiunk életében lesznek pillanatok, amikor feltesszük a kérdés: megérte? Volt értelme haragot tartani? Jól esett pletykálni, áskálódni? Hány órán át voltunk életünk során felszabadultak? Valóban olyan sokat számított a pénz? A munkahelyünk díjazta az igyekezetünk? Láttuk a gyerekünket a homokozóban? Tudjuk-e, hogy kamasz lányunk miért szomorú?

Egymillió kérdés vetődik fel, ha megérezzük a bajt. De miért csak akkor? A most nem lesz holnap, hiszen nem tudjuk biztosan, lesz-e holnap. Mindig a jövőtől félünk és elérhetetlen vágyak fogságában vergődünk. Vagy visszafelé nézünk és marjuk a lelkünket meg a másikét a hibák miatt. Márpedig vétkünk van bőven.

A mával nem kezdünk semmit. Örök halogatók vagyunk. Majd találkozunk, mondjuk lazán az elváláskor. Valóban? Biztosan? Nem tudhatjuk. Életünket semmiképp nem élhetjük örök rettegésben, mégis szorongunk. Szeretnek-e eléggé? Elfogadnak-e olyannak, amilyenek vagyunk? Lehetünk-e szebbek, fiatalosabbak, törekvőbbek? A kérdések mind itt lüktetnek bennünk.

Pedig semmi nem a miénk. Egyik napról a másikra sem viszünk át az emlékeken kívül semmit. Talán még azokat sem, mert megfakulnak, átszíneződnek. Minden egyes reggelen újra írhatnánk a napunkat. Vajon megtesszük-e? Legyintünk, felhörpintjük a kávét, rohanunk ezerfelé.

De jó is lenne okosabban élni! Okos eszközeinket arra használni, hogy érzéseinket ne nyomják el. Egyszerű dolgokat kellene újra tanulni: nevetni, érezni, szeretni.

Szeretni magunkat, elfogadni a jelent, nem vágyni a jövőbe. Hihetetlenül nehéz kövek ezek. Mi magunk tettük azokká. Pedig pillekönnyű lehetne minden, ha megengednénk magunknak, hogy emberek legyünk az utolsó leheletünkig.

Ami egyszer megszületik, az meg is hal. De a közte lévő időt mi tölthetjük meg jóval.

fotó: Pinterest

Imre Hilda
Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here