Drága M.! – 1. levél

“Drága M.!
Ma kimentem hozzád. Leültem a csendben és hallgattam. A filmekben mindig beszélnek ilyenkor, de én nem tudtam, mondjak-e valamit? Merjek-e mondani? A csendet vágni lehetett volna, ami nem nagy dolog egy temetőben, de akkor is döbbenetes volt, mert arra számítottam, hogy valaki csak megzavarja a találkozásom veled. De még a madarak is hallgattak, mintha velem gyászolnának.

Drága M.!  – A sorozat részeit itt olvashatod

Egy hete nem jöhettem ki, nem volt jogom hozzá. Te egyszerűen nem is léteztél az én életemben, mert senki nem tudott rólad, és ha tudott is volna, szennyes kis ügynek tartotta volna. Pedig a kapcsolatunk tiszta volt és becsületes. Valamilyen formában. Ne hidd, hogy most szépre festem a sok keserves pillanatot, amit nélküled éltem meg, de az a három év, amit adtunk egymásnak, több volt, mint másnak egy élet.

 
 

Utoljára három hete láttalak, és úgy váltunk el, hogy te egy semmiségen megsértődtél. Én szintúgy, de arra gondoltam, csak azért sem foglak engesztelni, mert ideje néha neked is engedned a makacsságodból. Ezért megrántottam a vállam, és dühösen néztem utánad, amikor beszálltál a kocsiba és nagy gázt adva elindultál. Összeszedtem a tányérokat utánunk, majd a brüsszeli krémesed maradékát a szemétbe dobtam. Képes voltál azt is otthagyni, mert felkaptad a vizet. Valószínűleg nem miattam, valami bánthatott, hozzám már feszülten érkeztél.

Most itt ülök a szomszéd sír szélén és arra gondolok, milyen ostobák voltunk, ahelyett, hogy megöleltük volna egymást. Mindenki mondogatja, hogy az élet egy perc alatt megváltozhat, de senki nem hiszi el. Csak játszik a gondolattal és félresöpri. Dacol, morog és veszekszik, ahelyett, hogy hangosan nevetne, ölelne, szeretne. Amikor másnap sem kerestél, megijedtem. A három év alatt egyszer sem fordult elő, hogy nem hívtál vagy írtál volna egy napig. Ha nem volt időd, vagy épp kedved, akkor is küldtél egy-két kedves szót, hogy tudjam, vagy nekem.

De most nem. Ehhez a fajta makacssághoz nem voltam hozzászokva. Ismertelek már, és tudtam, hogy nehezen tudsz bocsánatot kérni, de elnéztem neked, és mindig mosolyogva vártam, hogy előkerülj, hogy minden ott folytatódjon, ahol abbamaradt.

A balszerencse vagy nevezzük bárminek, az volt a mi kapcsolatunkban, hogy te is csökönyös emberre találtál bennem. Képes voltam a végletekig feszíteni a húrt, csakhogy megtudjam, fontos vagyok-e még neked, hiszen a te életedben és mindig csak mellékszereplő lehettem.

Néha nagyon fájt, hogy közhelyesen egyszerű a történetünk. Olyan, amilyen ezer meg ezerszámra megtörténik minden nap, és lassan már mindenki legyint rá.

Szeretőnek lenni egyszerű és gyalázatos dolog. Belesétálni egy házasságba sokkal simábban lehet, mint azt gondolnánk. Mégis pokolian tud fájni minden együtt töltött és elszalasztott pillanat is. Amikor jó együtt és hangosan nevetünk, akkor az fáj, hogy percek múlva vége lesz az örömnek, mert téged egy másik nő vár, ha vár. Ha meg nem vagy mellettem, akkor a gyötrelem szorítja a szívem, hogy miért téged találtalak és miért te engem.

A legelején belefogytam a kínba. Annyira, hogy mindenki megdicsérte a leolvadt tizenvalahány kilómat, pedig semmit nem tettem azért, hogy eltűnjenek. A lelkifurdalás azonban dolgozott helyettem. Abban az időben gyűlöltem és szerettem is önmagam egyszerre.

Mindez csakis miattad volt. Haragudtam a nőre, akiről többet gondoltam. Úgy hittem, életrevaló, kedves és vicces vagyok, olyan, akinek esze ágában sincs árnyékban élni. Viszont öröm is volt ebben a szerelmi hajnalban, mert rájöttem, hogy érzéki, szerelmes nő is tudok lenni negyvenévesen. Nagyon sokat bántottak és bántottam én is magam, és te mégis megjelentél az életemben, hogy visszaadd a hitem. A hitem önmagamban, a női mivoltomban, abban, hogy szerethető és érdekes lehetek még. Csodálatos érzés volt, ahogy elvarázsolt minden mozdulatod, amellyel azt közvetítetted, különleges vagyok. Természetesen volt ebben egy rakás önbecsapás is, de nem bántam. Új nő lettem, szenvedélyes és mérhetetlenül vidám.

Drága M.! Soha nem lehetek neked elég hálás azért, hogy kinyitottad a szívem az utolsó nagy bezárás előtt.

Z.”

A második levelet itt olvashatod

fotó: Pinterest

Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here